pre-mortem.

Ben azt hiszi, egyedül van a sínek között állva. 

Talán mindenkiben megvan az az érzés hajnal háromkor, fáradtságtól ittasan a sínek között állva, hogy mennyivel könnyebb lenne egy más országban, más városban, más emberek között végigcsinálni ezt. Egy olyan helyen, ahol nem ismer senki, egy olyan helyen, ahol legfeljebb csak az újságot olvasva sajnálják, hogy a francba is, milyen fiatal volt. Nem a párnasarkára harapva zokogó szülők, ugyanolyan ízű, megmeredt barátok között.

Biztos könnyebb lenne.

De talán senkiben nincs meg ez az érzés, Ben pedig egy kivétel, egy egyszerű közkincs, aki soha nem lesz igazán tisztában az okokkal, meg a miértekkel, mert a miértek sosem számítanak igazán, hiszen soha semmi nem lehet elég jó ok, csak mindennapi mártírként úgy hiszi, az áldozatára emlékezni fog az emberiség. A talpa alatt ropog a finom, porhanyós kavics, ő meg a kezével talál valamit, amibe egyelőre kapaszkodhat, de mindez nem köti a földhöz. Csak az öve egy darabkája az, semmitmondó és felesleges.

A vonat nem jön.

- Az első csak négykor indul. Akár le is ülhetnél addig.

Ben a hang irányába hajol, az arca pedig merengő és éber egyszerre, de nehéz neki még fókuszálnia a szemüvege nélkül.

A lány apró, legalább olyannyira, mint az édesanyja, a haja pedig mogyoró barna lehet, de Ben nem biztos a gyér, megposhadt lámpafényben figyelve a megolvadt körvonalat. Az arca unott, fáradt talán. Olyan, mint azok a nyúzott egyetemisták a campust járva vizsgaidőszakban, de nincs nála egy köny, vagy nincs nála egy táska.

- Ó.

Ennyit sikerül kinyögnie. Tudja, hogy többre is képes lenne, de nincs energiája, nem erre tartogatta az összeset, és nem most fogja feladni az elhatározást. Már egy hónapja készült erre az estére. Mindenét összeszedte egy apró hátizsákba, amit érdemes lehet megtartani, és az ágyára tette. Az anyja hamarosan megtalálja.

Elönti a szégyen, ahogy végiggondol, hogy a lány a perem szélénél ülve figyeli a megroggyant alakot, egyedül, ahogy a maradék fény végigcikázik a teste körül. Talán egyértelmű. mire készül, talán nem. Nem igazán jó abban, hogy felmérje, más emberek fejében mi jár, de szégyelli magát az idegen előtt. A lánynak még csak nem is ismerős az arca.

- Azt hiszem, ma nem fog esni, de igazság szerint nem vagyok jó az előrejelzésekben, amikor nem süt a nap.

Ben nem érti. A lány úgy ül egy fa mellett a sötétbe mártva, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. A ruhája tiszta, az elméje pedig épnek látszik, Ben mégsem érti. A keze remegni kezd a gondolatra, hogy vajon miért is érdekli hirtelen az egész.

- Tessék? - kérdi.

A lány hezitál.

- Ma jó idő lesz, de lehet nincs igazam. Te mit gondolsz?

Ben nem gondol semmit, mert nem számít, milyen idő lesz. Az utolsó esője az előző este volt, az utolsó naplementéjében pedig a kedvenc kávéját itta a kert végi rózsákat figyelve. A napsugarak melegek voltak, mint egy anyai ölelés, és Ben egy pillanatra megrezzent, ahogy az utolsó nyarába kapaszkodva elengedte a csillagot. 

- Van ötleted?

Egy pillanatra összezavarodik, megpróbálja kirázni a fejéből a képtelen gondolatokat, hogy a lány szétszórt és beszél, ráadásul hozzá, mintha csak szomszédokként találkoznának a reggeli kenyér vásárlásakor. Toporog csak egy helyben, mint akinek nincs is célja az ottlétével, a lány meg nem zavartatja magát, a cigarettáját egy régi, kopott gyújtóval kelti életre.

- Kérsz? - tartja felé a dobozt, Ben meg felé lép némi hezitálás után, mert ha négyig valóban nem jön a vonat, mindegy milyen más módon próbál meg végezni magával.

A lány mosolyogva kínálja, Ben meg a suta, hosszú lábait maga alá hajtogatja, ahogy mellé ül.

- Rey vagyok amúgy.

- Ben.

- Üdvözletem.

Ezzel bemutatkoznak, és Rey mosolya meleg, mint a még fel nem kelt napsugár, meg kicsit koszosnak hat a szeplőivel, meg azokkal az őzike szemekkel, mint az erdőben játszó gyerekek keze, de Ben egy pillanatra megnyugszik. Van még egy órája az életéből. A cigarettát nem gyújtja meg.

- Mit csinálsz itt, Ben?

A férfi zavarba jön.

- A vonatot várom.

Rey mosolya szélesebb, és Ben nem érti, miért szórakozik ilyen jól ezen. A hamut a cipőikre szórja, a füstöt úgy fújja félre, hogy az ne menjen a férfi szemébe.

- Jó, de miért?

Bennek eszébe jutnak a félresiklott emberi kapcsolatok. A szüleivel való meg nem értettség teljes súlya. A kétségbeesés, hogy a húszas évei végén még mindig nem sikerült kijutnia abból a kisvárosból, ahová született. A sok kényelmetlen magyarázkodás a drogproblémákkal. A drogproblémák megoldása, csak hogy aztán az alkoholba fulladjon. A kilátástalanság. A fásultság. A magány. A minden, minden, minden.

- Nem is tudom - mondja végül.

Szűkszavú, de Rey türelmesen vár.

- Már csak nincs értelme.

Ben nem mondja ki, amit gondol, mert azzal minden túl valós, meg a tudatlan fiatalok fenyegetései jutnak eszébe. Ahogy valaki a kilátástalanságért teszi, valaki bosszúból, valaki szerelemből. Ő meg csak fáradt.

Rey elnyomja a csikket, aztán nekidől, és a homlokát a vállának dönti. Ez egyszerre kényelmetlen, és ijesztően megnyugtató, így Ben nem szól semmit, csak erősen kerüli a másik tekintetét.

- Én egyetemista vagyok.

Ben köhög egyet.

- Milyen szak?

- Mérnök informatikus.

- Az érdekes.

- Elég unalmas. 

Pár perc néma csönd következik, mert Ben igazán nem jó az idegenekkel való kommunikációban.

- Meg se kérdezted, hogy én miért vagyok itt.

A lány hangja halk, és meglepően erőtlen, így Ben félre húzódik kicsit, hogy óvatosan lenézzen a lányra, aki kíváncsian emeli fel hozzá a fejét. Az arca már nem is annyira mámorosan boldog, Ben gyomrában pedig felbugyog valami epés és émelyítő.

- Miért tudod, mikor jön az első vonat?

Rey nem mond semmit, csak a szájára harap. Ben ezt nagyon bájosnak találja, de hallgat, és próbál válaszokat keresni.

A lány tényleg egyetemistának tűnik, de nincs nála se táska, se jegyzetek. Nincs nála igazán semmi, és ahogy elszívta a cigarettát, még a zsebei is üresen feszülnek a combjaihoz. Ugyanolyan nincstelen, mint Ben.

Görcs feszül a férfi gyomrába, és hirtelen érzi a bűzölgő, esti szagokat, a szél hideg csípését, és mindent, amitől a világ egy pillanatra rondábbnak látszik a szemei előtt. Mindent érez, ami tönkreteheti az életet a lány számára, és a képmutatás őrülten megrohamozza, mert nem érzi fairnek, még olyan fiatal. Próbál ész érveket találni, de nem is igazán keres egyet sem, mert az okok soha nem számítanak. Úgy sincsen egy sem, ami elég jó.

Rey hallgat, a távolban ciripelnek a tücsök a lélegzetvételeire, és annyira ketten maradnak, hogy Ben elhiszi, hogy az a tenyérnyi hely, amin megpihentek, az marad a világ. Ebben a világban talán ketten elbújhatnak, Rey pedig nem marad olyan egyedül.

- Van kedved megnézni, hogy vajon milyen idő lesz ma?

Ben hangja lassú, ez a mondat pedig talán az elmúlt hetek egyik leghosszabbja, de hatásos, és megnyugtató, mert Rey csak összefűzi a kezeiket, úgy szuszog bele a napfelkeltébe.

- Lehet, hogy lenne.