blessed are those who mourn.

Szóval eszembe jutott, hogy a következő részben elég valószínű, hogy Leia meghal. (Esküszöm, írom már a PROMETHEUS következő fejezetét.)






Rey nem először találkozik a halállal.

Látott már a homokbuckák között a szél simításában feltűnő halott ujjakat, és látta már, ahogy a sivatag mocskos vizébe vér keveredik. Az emberek sosem kérdeztek, amikor a kocsmában valaki beleköpött az italukba, és senki sem sietett azokhoz, akiket az életüktől fosztottak meg néhány zacskó szárított kenyérért. A Jakkun nem temetkeztek, mert a homokviharok úgyis feltúrták volna a testeket a szemcsék takarásából. Csak olyan messzire vitték őket, hogy a roncstemető a közelükben a béke illúzióját nyújthassa.

Rey nem először találkozik a halállal. De ez életében először személyes.

Leia koporsója fehér. Egyszerű, de szikár, és a legjobb, amit a kevés pénzükből képesek voltak kialkudni. A temetésen mindenki próbált úgy tenni, mintha a nő azt kapta volna, ami felért a létezéséhez.

Rey hiányolja a virágokat. A Jakkun nem nőttek valódi növények, csak elsorvadt gazok néha-néha a sátrak töveiben. Azok voltak ott, amik elég makaccsá váltak a saját életüket is tönkretenni a víztelen, humusz nélküli talajban. Itt viszont, a Naboo legeldugottabb pontjában Leia sírja körül nincs semmi, csak a frissen felfeszített föld, meg néhány zsenge fűszál a fejfa tövében. Olyan nyugodtságot árasztanak, mint haldokló embernek a mindennapi ebéd.

Rey keze remeg. A többiek már régen visszamentek a Sólyomra, csak ő álldogál a szemerkélő esőben fekete pontként a sírhantra meredve. Meg akarja győzni magát, hogy a gyász láncolja oda, belemélyeszti a karmait a bokájába, hogy lerántsa a föld alá, le Leia mellé. Hogy önző és személyes okok, amik ott tartják.

De Rey sosem tanult meg jól hazudni. 

Vár valakire. 

Egy ponton azt gondolja, hogy felesleges az egész, de ha Rey nem marad most itt, talán Ben soha nem látja az édesanyja sírját. 

Gondolhatná, hogy vajon egyáltalán tud-e a haláláról. Leia csendben hunyt el, párnák között, és nem csatatéren a katonáit vezetve. Az univerzum talán meg se érezte, hogy nem dobog többé a szíve. Az univerzum mindig közönyös a visszhang nélküli halálokra.

De Rey makacs, mint azok a gazok a Jakkun.


A szétszakított kötelékük Bennel a halál látogatásakor újra megtörött. Rey akkor próbálta kizárni, próbálta csak elfelejteni a másikat.

Annyiszor szorította vissza az elméje padlására a férfi hangját, a közelségének a kétségbeejtő vonzását. Voltak napok, amikor még nem volt biztos a kötelék bezárásában, hogy csak némán és vakon, mint két kétkedő gyermek, elmentek egymás mellett. Rey haragudott Benre, haragudott Kylóra, haragudott magára is.

Haragudott, ameddig egyszer csak az empátiája erősebb lett a haragnál.



Rey végül órákat állhat a hideg esőben, amikor megérzi aztán Ben jelenlétét. Nem beszél. A férfi is csak hallgatva lépked mellé, arcán a dacos szorongás, az a kényszeredett közöny, amit Rey annyira gyűlöl benne, és ami miatt szánalmat érez.

Csak a szeme az, ami él. A szemekben, az íriszek mögött ott van a fájdalom. Ben sír, kezeivel felitatja a kövér könnyeket, és akkor Rey is végighúzza a hüvelykujját az arccsontján. A férfi nyel egyet, ahogy a szájára harap, aztán csak ellöki a gyengéd kezet.

- Azt hittem, könnyebb lesz.

A hangja megtört, és Rey most veszi észre csak a szeme alatt a karikákat. Szeretne valami biztatót mondani, magyarázkodni, elmesélni, hogy békésen lett vége, hogy Bennek nincs oka haragudni. Azt akarja mondani, hogy minden rendben lesz, ez pedig csak pillanatnyi állapot. Hogy a fájdalom nem valós. A világ nem valós. Hogy csak ketten maradhatnak. Hogy van remény békére.

Rey hazudna, és hazudna, és hazudna.

De erre semmi szükség. Az egészre semmi szükség nincs, mert Ben most először igazán egyedül maradt. Először érzi, hogy az Erő valami teljesen elszakította őt az univerzum egy másik darabkájától. És Rey is érzi, hirtelen ő is felfogja azt a lappangó űrt, ami a férfiban tombol, felmorajlik, és dühöng.

És akkor abban a pillanatban, rájön, hogy a legtöbb, amit adhat, az az ujjai átfűzve a könnytől nedves kézen, és egy pillanatnyi tűzszünet a lemenő nap utolsó fénysugaraiban.