medfølelse. - forløsning

10. fejezet - forløsning.

Vér, füst, majd hamu lesz utunk. Lehet-e belőle életet fakasztani?
(Utolsó fejezet)



Thor keze jéggé fagyott a decemberi nap utolsó sugaraiban állva. A tengerparton a csónakra fehér fátylat hintettek, virágok helyett vérvörös bogyókkal teli deres gallyakat tűztek az aranyba öltöztetett test mellé. Baldr úgy feküdt, mint aki aludni tért, nyakán a hosszú, vörös heget összevarrták. Megharapta volna a felé hajolókat a vörös hús, a foszló szag, szétroncsolt idegek és szálak szaladtak volna szerte, hogy beterítse a gyászolók vonalát. Megállt az idő a hullámzó víz medrében.

Thor letérdelt, Baldr kezeihez hajolva csókot lehelt az ujjak vonalára, ígéretet téve öccsének örök hűségéről. Az hallgatott, örökkön és búsan. Az idősebb leejtett néhány könnyet, s megszorította a jéghideg kezet. Ajkán keserű ízt érzett, ahogy felállt tőle, megremegett egy pillanatra a gerince mentén, mint ázott falevél a rügyön, s elengedte útjára a hajót a habok közé. A szürke szél messzire vitte a kis csónakot, megdobálta a habok között, s egy íjász tüzes nyílvesszőt hasított az égbe, a gyenge test lángra lobbant, hogy meglelje nyughelyét a tenger mélyén.

Thor az ajkához kapott, s kék festéket törölt le róla, megfogta az ujjai begyét. Szeme előtt táncolt a jötün katonák kék harci maszkja, Loki színtelen természete, Baldr körmei alatt pergő-pergő festék.

Szíve megsüllyedt, s szemében újra könnyek gyűltek. A szél most is hallgatott.

- Ideje, hogy felelj a tetteidért, fiam - szólalt meg az öreg király, ki a temetés után éveket öregedett, mint a fák, kiknek legallyazzák lombjait. Odin megfáradt, az idő lekaszabolt darabjait rozsdás tűvel varrta csak vissza rá, s ő foltjait nehezen viselte.

Thor úgy állt előtte, mint gyermek, kit megrónak, amiért egy kedvenc vázát, ereklyét, kis ékszert tönkretett. Nem várt kegyelmet, nem várt semmit, többet tudott az elméje, mint amit Odin megértett volna. Csak a szíve volt elgyötört.

- Te eresztetted el a jötünt? - kérdezte a nagy király, székében ülve fáradtan szétterült, mint a halott tetemek a nyílvessző mérgétől.

- Én - bólintott Thor. Odin csalódottan sóhajtott egyet, szemeiben harag és kétségbeesés, körülöttük csönd csönd csönd. - Engem is meg akarsz gyilkoltatni, apám?

Az öregember megsértve nézte egyetlen gyermekét, kinek kiállása egyre inkább hasonlítani kezdett a sajátjára. Thor botor volt, Thor hősies és igazságszerető, nem látta, hogy talán a maga igaza nem a legjobb a népének. Naiv volt, emberszerető, bolond és bolond. Talán egy nap jó uralkodó.

- Ideje, hogy megtanuld, az uralkodás felelősséggel jár. Ez nem olyasmi, ami boldogságot hoz neked - magyarázta Odin. - Hozhat békét, hozhat elégedettséget, néha örömöt. De sosem boldogságot.

Thor komoran figyelt.

- Ezt megtanultam régen, atyám.

Odin várt egy pillanatot, összeszedte gondolatait, mielőtt újra megszólalt.

- A tetteidnek következményei lesznek.

- Mit kívánsz tenni velem? - nézett rá szomorúan Thor, tragédiájuk árnyéka bekebelezte a világát. - Én vagyok az egyetlen örökösöd.

Odin szemét ujjaival fedte, sóhajtott egyet. Megtört emberként nézte egyetlen fiát, ki nevetett minden jó szándékán. 

- Ez teszi az egész helyzetet még borúsabbá - mondta végül. - Hogy tudtad így elárulni atyádat?

Thor megfontolta válaszát.

- Nem árulás az, ha elengedünk egy ártatlan embert - veszekedett makacsul Thor, kezében pörölye úgy lógott, hogy készen állt bármikor keresztül nyomni bárkinek a koponyáján, aki vitatkozni mer vele.

- Ami ő nem volt - emelte fel hirtelen hangját az öreg király, s Odin szája széle remegett. Túl régen harcoltak már. Ideje volt véget vetni ennek.

- Kék festéket láttam Baldr ujjai alatt, s ezt még egyetlen szemed is biztosan észrevette - dörögte Thor, előrébb lépve apja elé, ki székéből felállva a karfát kezdte szorítani. - Nem gyilkosság volt ez, csak egy bosszú, mit legyőzötteid méregtől bolond, vérben forgó szemei és dacos, szennyes kezeik követtek el.

- Úgy hiszed, hogy bolond is vagyok talán? - csattant fel Odin, s Thor elhallgatott. - Loki legalább annyira áruló népe bűneiben, mint ahogy te is felelsz azért, amit a hadsereged tesz. Azért jött ide, hogy népe életét képviselje. Így hát a büntetéseit is ő kapja.

Thor elhallgatott. Látta hát, hogy apja miért okolta ennyire a fekete hajút. Látta maga előtt a jötünök bűneit, s látta Loki szemeiben a maradásnak lehetőségét. Megváltást, vihart, mézet látott benne, gyenge kegyelmet és halált.

- Úgy hiszed halálával tiéd lehet a földje, a neve, s a népét uralmad alá hajtva igák közé szoríthatod? - nézett rá hitetlenül Thor. - Előbb vágják át a torkodat álmodban, minthogy behódoljanak neked, s ezt te is tudod. A jötün szabad nép, dacol a jegek leghidegebbjével, hát ember ártana talán nekik? Loki volt az utolsó esélyed a békére, apám.

Odin a szavakra megremegett, kezeit ökölbe szorítva próbálta visszaszerezni türelmét. Az érzelmei olyan káoszba torkollottak, mibe a süllyedő hajók szoktak jéghegybe ütközve. Roncsolva, darabokba hagyta magára az elméje.

S ekkor valaki betört az ajtón keresztül, zsenge katona lihegett a küszöbön, kezein aranykarperec, szája vörös, mint az áfonya. Thor sose látta, túl fiatal volt még a páncélok viselésére.

- Elnézéseteket kérem, fenségek, a jötünt a nyugati kapu felé látták lovagolni egy fekete kancán. A katonáink a pataknál nyomát vesztették - köhögte kifulladtan.

Thor ereiben meghűlt a vér. Nyugaton voltak a kitaszítottak temetője, s nyugaton a patak mentén a boróka bokrok. Nyugat felé az erdő sűrű mezői, s nyugaton, lóval egy napi járásra feküdt Jötünheimr. Loki a vesztébe rohant, mint egy fekete árnyék a Nap elől szaladva.

- Meg kell állítanom, megöli magát - indult előre Thor, de apka keze bilincsbe zárta csuklóját.

Thor meglepetten nézett hátra, szembe találta magát az őse minden elemi haragjával.

- Nem mész sehova, fiam - döntötte el Odin, s a szőke kitépte kezei közül magát. Így dacol a viharral annak gazdája.

- Te fogsz megállítani tán, apám? - nézett szembe vele Thor, s szemei villámlásba fulladva várták a 

választ.

- Itt az ideje, hogy végre meghozd a megfelelő döntést - szorította össze fogait a király.

Thor egy pillanatra megállt, szemeiben kétségek gyülekeztek. Túl régen játszották már, olyan régen zuhogott ez a vihar.

- Azt teszem - mondta, s újból ellépett.

- S a néped? Surtur egyezsége? Mindez neked nem számít? - szólt utána Odin.

Thor meglepetten nézett vissza apjára, szemeiben csalódottság.

- Ha most elmész, nem jöhetsz vissza - lépett hátra apja, egy pillanatra láttatni vélte gyenge, aggódó jellemét, s Thor szívszakadva nézte végig. - Igazán így cserben akarod hagyni a néped?

A szőke áz elmosolyodott. A zsarolás íze régi barátként áramlott szét nyelvén.

- Nem én lennék az első, igaz? - nézett apjára. - Szedd össze az aranyadat, az majd megpuhítja az ördögöt.

Azzal otthagyta a katonát az ajtóban megdöbbenve, s apját hitetlen tekintetével együtt.

Thor élelmet pakolt és aranyat, vizet az útra jégbe fagyva, finom pokrócokat és farkasokról lenyúzott vastag szőrmét. Egy fehér mén legelészve várt az indulásra, türelmesen tűrte a rá aggatott terheket.

- Mily szégyen egy anyának, hogy egy nap két fiát veszti el - lépett be az istállóba Frigga, lábai között lebegett utána a fekete özvegyi fátyol.

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy elbúcsúzzak - fordult hozzá Thor, mozdulataiban mély bánat ült.

Frigga jótékonyak megigazította egyetlen fián a sálát, s kezével kisöpörte szeméből a finom téli havat. Az asszonyt meggyötörte a sok fájdalom, s apróvá, tehetetlenné zsugorodott. Bőre átlátszó lett és fakó, szemei üvegesek, de amikor Thorra nézett, mindig akadt benne egy csepp melegség.

- Nem tűnsz el örökre - rázta meg a fejét a nő. - Csupán kitaposod a saját utadat.

Thor kezei közé vette a két remegő tenyeret, s csókolt lehelt az ujjak tövére. Tanácsért fordulva nézett a mély szemekbe.

- Anyám, jól döntök én? - kérdezte a gyermek elhalón.

Frigga mosolyogva nézett rá, s ez olyan mosolyt volt, mit a haldoklóknak ajándékoz az utolsó gyászoló, ki látogatni érkezik. Kegyetlen, hamis mosoly ez.

- Ezt csak te tudhatod - mondta végül az asszony. - A legnehezebb döntés az életedben mindig is az lesz, hogy válassz, elengedd-e a célod, vagy próbálkozz szüntelen.

Gyengéden ölelte át egyetlen fiát a nő, s Thor kapaszkodva viszonozta, egy pillanatra újra totyogó gyermeknek érezve magát rángatta anyja szoknyáját védelemre vára. A védelem most nem jött, most csak kopott páncélok és vérfoltos kardok maradtak. Mily silány világ...

- Tudd, hogy én mindig visszavárlak - hajolt el tőle Frigga. - Apád is megenyhül idővel, biztos vagyok benne. Csak ne maradj el sokáig.

Thor még egyszer megölelte anyját, majd ellépve tőle felült a lovára, s vágtatni kezdett a keleti kapu felé. Döntését meghozta, ideje volt cselekedni.



Loki lassan lépkedett végig a hó lepte talajon, talpa alatt ropogott a föld, s a meglepett, megmaradt emberek tömege tisztelettel hajolt meg előtte útja mentén. Gyermekek, fénylő zöld, kék szemekkel figyelték, ahogy a király lépdel.

A jötün magát kihúzva sétált a pódium elé, melyen régi rokona, Helblindi terpeszkedett. A szikár, magas férfi alig fedte testét szőrmével a hideg ellenére, tetoválásai nagyobb jelentőséggel bírtak, s szeme alatt a nagy, kék, harci festék a hegyek közé világította isteni mivoltát. Loki rosszul lett a látványtól, felháborította a rá mosolygó hézagos fogsor, a kopasz, zsírtól fénylő fejbőr.

Loki hazatért, a király emberei közt lépdelve hirdette, hazatért, hazatért, üdvözítődjön a nép.

- Nézzétek, figyeljétek jól ki van köztünk - szólalt fel Helblindi, szája nyálas mosolyra húzódott. - A tékozló ifjú hazatért. Nem kenték meg eléggé Asgardban arannyal a segged?

Loki nem válaszolt a sértésre, közönyös arcát mozdulatlanul meresztette nagybátyjára.

- Attól tartok, hogy a trónomon ülsz - közölte ridegen, s erre a másik csak felnevetett.

- Ezen itt? - mutatott maga alá a székre. - Gondoltam, melegítem neked.

A reakció hiányára Helblindi arca elkomorult egy pillanatra, majd végignézett Lokin. Egyszerű bundákat viselt, mi jól takarta sovány testét, beesett szemei a napi lovaglás és evés után kissé élettel telibbé váltak. De a szíve kívülről is látszott, hogy csak kényszerből vert.

- Tetszett az ajándékunk, nyeszlett pofa? - köpött egyet Helblindi. - Látnod kellett volna, hogy visított, amikor elmetszettem a torkát. Baldr, úgy hívták, igaz? Ne, kérlek ne... Nem tudtam, hogy az ázok ily gyarlók, ha a halál közeleg. Bár azt vártam, hogy téged is eltemetnek valahol mellette, talán egy jelöletlen sírba.

Loki keze megremegett a pengéi nyelén, száján remegés futott át.

- Megérte talán? - sziszegett, arca eltorzult az undortól. - Talán harcba kívánsz szállni Asgard ereje ellen, kik már egyszer végigtiportak népünkön, azért ingereled a fenevadat. Csak az esztelen hübrisz késztet ilyenre.

- S neked megérte örömlánynak lenni az áz herceg ágyában? Eladtad a tisztességed, Laufey nevét és a népünk becsületét azért, hogy ments a bőrödet. Valakinek vissza kell szereznie - emelte fel a hangját az idősebb, s a nép összesúgott. - Csak azon csodálkozom, hogy nem a keleti partok felé rohanva vettél magadnak csónakot, hogy még messzebbre menekülhess.

- Most itt vagyok. S te a helyemen ülsz - lépett egyet előre fenyegetően Loki, s a nép felmorajlott a szavak hallatán.

Az ifjú király készen állt harcba szállni, s ezt a népe is látta, ünnepelte a kitartást, s néhányan elnémultak, a gyermekek megsiratták meg nem tett céljait.

- Ezen a trónon sosem fog áruló ülni - köpött egyet elé Helblindi, majd felállt a székről, s Loki elé sétálva centikre állt meg az unokaöccsétől. Loki érezte rajta a rothadó alkohol szagát, a mosdatlan, erjedt bűzt. - Most itt térdet hajtasz előttem, s kegyes leszek elfelejteni neked, vagy állj ellent nekem, és lógni fogsz, kutya.

- S, ha meghalok? - nézett fel Loki, állát magasba emelve nem tántorodott meg. - Gondolod Odin seregei nem fogják bedönteni kapuidat, amint háborút hirdetsz? Úgy hiszed, nem fogják elmetszeni torkodat, amikor rájön, hogy te gyilkoltad meg szeretett fiát? Ki lesz majd, ki ésszel szól hozzájuk, hogy legalább a gyermekeket kíméljék?

Helblindi hátrébb lépett, Loki szavai vájatot faragtak a gondolataiba, s ettől képtelen volt szabadulni egy pillanatra. Szemei elrebbentek a jötünről, a népre repült, majd vissza a trónörökösre.

- Neked emiatt akkor már úgysem kell aggódnod - mondta dacolva, s Loki felnevetett.

- Csak egy újabb bolond vagy, aki hamu felett kíván uralkodni - sziszegte, s erre Helblindi haragja fellobbant.

- S te csak egy másik, ki a bizalmát a hóhérokba fekteti -  üvöltötte, a hegyek között felmorajlottak a telelő madarak.

Loki hátrébb lépett, s meghajolt, csuklói előtt végigcsúsztak a pengék a szőrméi ujjaiból. Éhesen, vérre szomjazva nézte a trónbitorlót.

- Nem vitatkozni jöttem - mondta. -Ütközzünk meg, az ősi szokás szerint. Te meg én és a pengéink. A felszenteltek.

Helblindi keserűen felnevetett, kezében megforgatva hatalmát ízlelte, elfogadta helyét. Nem kívánt változtatni. De Loki mindig is szúrta a szemét, s Loki készen állt elé tálalni életét.

- Miért adnám meg neked ezen előnyt? - játszott, Loki győztesen elmosolyodott.

- Félsz tán, hogy egy ilyen apró ember, mint én, halálos sebet ejthet?

Helblindi nem válaszolt, elfordult a követelőtől, s a trónszékhez sétálva leemelte róla ezüstszín szablyáját. Véres cafatok lógtak a penge szegletében, s Loki emlékezett a csatákra, amiket nagybátyja ezzel vívott, s ezzel veszített el. A kard éles hegyét végighúzva a fapódiumon Helblindi lemászott Loki elé, körülöttük a tömeg oszlani kezdett. Mindenki remegett, mindenki félt.

- Miért harcolsz, gyermek? - kezdett el körözni Helblindi, s Loki követte mozgásában. - Mi vár rád, ha trónomra lépsz? Hálátlan, szeretet nélküli emberek és értelmetlen, leláncolt hatalom.

- S neked talán? - húzta össze szemöldökét Loki, s körözött, mint vacsorája előtt a vad. - Néped fele megvet, másik fele megtapos. Mi vezet hát, a vérszomj? A büszkeség?

Helblindi előrelendült, s lesújtott nagy szablyájával, de Loki macskaként ugrott el előle. Kezeiben majdnem vért facsart a tenyeréből, úgy szorított két tőrét. Egy pillanatra megbicsaklott egyensúlya, Helblindi pedig véres mosolyt villantott erre.

- Nem kell neked ez a trón. Sosem vágytál az irányításra, miért most... - nevetett a férfi, ahogy tovább kerülgették egymást. - Meghalni jöttél ide, nem igaz?

Helblindi újra támadott, s egyből Loki kitekerte a fegyveres kezét, de jobb oldalról egy ütés rengette meg. Porba esett, s míg Helblindi kardját kereste, fejét nehezen emelte fel a férfihoz. Az rúgni készült, így arrébb gurult, s mikor újból felé irányult egy támadás, pengéit maga elé tartva hárította azt.

Helblindi minden erejével ránehezedett a vékony unokaöccsére, szájára vérszomjas mosoly ült ki, bolond és veszélyes, mint a megveszett kutyáké. Loki rosszul lett a szagtól, de nem engedett, lábával kirúgta az ellenfele térdeit, így az egyensúlyát vesztve mellé esett. Loki egyből rávetve magát öklével ütni kezdte az eltorzult malac képet, fülébe vér tolult, mögötte a nép harci énekeket kántált.

- Jöttem megmenteni azt, ami tönkretett - lihegte ütései között. - Mert ezt teszi egy uralkodó. Áldozatot hoz a népéért.

Loki öklei véresek és sebesek lettek, mire végzett, s nagybátyja arca úszott a vörösben, szemei felszakadtak, arca bedagadt, s nevetett, nevetett, mint az őrültek. Loki felvette maga mellé ejtett pengéit, s Helblindi nyakához tartotta.

- Most vagy térdet hajtasz nekem, és élvezheted kegyelmem vagy a pokolban találkozunk újból azon a napon, mikor életemet kilehelem, kutya - szűrte fogai között, fekete haja a szemébe hullott, s sosem érezte magát mocskosabbnak. Sosem volt élőbb.

- A pokolban találkozunk - bugyogott fel a hang a véres nyelv és fogak között, s Helblindi nevetett, nevetett.

A távolban egy ló vágtatása törte meg a csendet, a tömeg ijedten vált ketté, s a fehér kanca bevágtatva közé ledobta magáról az asgardi herceget.

Loki megfagyott egy pillanatra, s Thor úgy torpant meg, ahogy meglátta a jötün kezébe a pengéket.

- Loki... - suttogta elhalóan, s a zöld szemek rátapadtak, nem engedték el.

Óh, s Loki érezte a vesztét, amikor Helblindi kérdő szeme rápattant, majd Thorra, ki földbe gyökerezett lábakkal nézte a vérengzést közöttük. Az alatta lévő férfi egy pillanat alatt tekerte ki egyik kezéből a tőrt, s bordája közé irányítva simította bele a puha bőrbe a hasfalán. Loki megdöbbent egy pillanatra, fájdalmat nem, csak hideget érzett szétáradni, s hallotta a feltörő nevetést, ami vérbe fulladt, ahogy bal kezében a tőrrel széthasította a nyelőcsövet.

- Ne! - kiáltott fel Thor, ahogy Loki leborult a haldokló testről, hasában szorítva a tőrt.

Loki érezte, hogy Thor erős karjai felemelik a földről, s ölébe fekteti fejét. Érezte lecsepegni Thor sós könnyeit arcára, a hidegben méregként égette gyenge bőrét. Thor remegő kezekkel hisztérikusan simogatta sáros haját, s Loki boldog volt.

- Minden rendben lesz - mondta Thor. - Minden rendben.

Az áz segítségért kiabált, s Loki mámorban figyelte minden rezdüléseit. Lelassult egy pillanatra az idő, ahogy nézte a kétségbeesett arcát, az elméje nem tudta felfogni, hogy mégis mi áztathatja ekkora búba az angyali arcot.

- Cshh - próbálta csitítani Thort remegve. - Annyi mindent szeretnék mondani.

- Még elmondhatod, tartogasd az erődet - könnyezett Thor, s magához ölelte a fáradt testet.

Loki remegve kapaszkodott bele Thor elnyűtt szőreibe, érezte az ózon, a virág és eső illatot, amit a férfi a lényéből árasztott. Szemei alatt látta fellobbanni a villámok táncát, amit a haragjával élesztett fel, látta a zivatar minden cseppjét, amit a bánatából fakasztott. S Loki keze vörös nyomott hagyott Thor szíve felett.

- Akarom, hogy tudd, minden szavamat komolyan gondoltam - nyögte a jötün. - Csak még én sem tudtam.

- S az én szavaim is igazak voltak - sírt Thor. - Mindegyik.

Thor bús csókot nyomott Loki véres ajkaira, s holló haját újból hátra fésülte ujjaival, tintaként folyt végig ujjain újra és újra minden szál. S Loki mosolygott, békés volt, s már nem érezte, ahogy elszakítják Thortól, messzire viszik a tűz közelébe, sebéből pedig érzéketlenül kihúzzák a halállal áztatott tőrt.


Messze, hol a nap mindig belefolyt a tenger vizébe, a horizont vonalánál Thor mutatta az utat. Loki gyenge teste fáradtan dőlt az erős mellkasnak a lovon ülve, láza égette homlokát, de Thor biztos kezekkel tartotta maga mellett. Este szöktek el, mikor az őrök esőben megázott türelmük nem bírta tovább. Senki sem szólt.

Thor nem érzett sok mindent a békén túl, kezei között biztosan tartotta a kantárt, néha csak álomból ébredő szeretője rántotta ki merengéséből. A part már közel volt hozzájuk, s a napfelkelte sem járt távolt.

Zsebében érezte, ahogy rázkódik az aranypénzzel teli tasakja, imái ajkait csak addig hagyták el, míg csókot nyomott a szenvedő Loki fejére. A part mentén megálltak, Thor kenyeret adott Loki szájába, s vízzel itatta, a jötün erőtlen kezeivel közre fogva hálacsókot adott Thornak, s vért serkentett vele annak ajkából.

- Mondd, hogy sosem hagysz el - suttogta Loki, s Thor bólintott. - Nekem nem tart sokáig az örökké.

- Mindjárt felkel a nap - morogta Thor, s Loki hátradőlt az óvó karokba.

Pár pillanatig vártak, s Thor úgy érezte, szíve egyre erősebben verni. Gondolatai közé Asgard, apja öreg remegése, fénytelen szeme furakodott, s az árva Býleistr, ki atyját vesztette el egy értelmetlen harc között. Annyi mindent vesztettek, s nem nyertek eleget ahhoz, hogy ne szoruljon össze a gyomra a gondolatra.

- Még elszökhetünk, tudod - szólalt meg Loki, hangjába beleragadt minden elgyötörtsége. - Messzi tájra, egy lyukas hajón, ketten a világ rémségei ellen. Mézsört iszunk lent a ligetek között, s minden reggel együtt figyeljük a napfelkeltét. Nem lesz több harc, nem lesz több vér. Nem lesz már semmi sem.

Thor nyelt egyet, s még egy nagy levegőt vett.

A nap első fénysugarai lassan festették narancs színűre a sós tenger szürke habját, hullámai belesöpörték a színeket a láthatár közepébe. A szelíd szél vihar nélkül fújta meséjét a tengerpartra, felkapva a jeges törmeléket, ami a hullámon utazott, s behintette vele a föld zsenge, zöld pázsitját.

A napsugár elérve a partot nem talált senkit.

A habok hangosan csapódtak be a hullámok alá, s a tenger morajlott, sírt és reszketett.

A napsugár soha többé nem talált ott senkit.