medfølelse. - raseri

1. fejezet - raseri.

Odin és Thor leigázza a barbár törzset a norvég fjordok csipkézett földjén, békéért cserébe a fiatal herceget magukkal viszik zálogba. Sajnos a fiatal herceg hollófekete haja és zöld, smaragd szemei túl igézőek, hogy Thor ellenálljon.

Tűz volt a levegő, pukkanó parázs és fellobbanó pánik. A távolban rémült lovak sírása hangzott, néhány veszett küzdelemmel taposta át magát a sárban fekvő élettelen testeken. Thor emlékezett apja szavaira a háborúról. Az ő meséiben dicsőség és egy mennyei áhítat lengte körbe a harcosok alakját, kezük nem hóhér volt, hanem feloldozás, szemükben pedig a félelem vakmerőségként palástolta önmagát.

De a valóság nem ilyen volt. Thor messze elnézve sem látott mást, csak haldokló, ismeretlen arcokat, tengernyi vért és olyan imákat hallott felsírni, amiket az aggódó anyák suttognak a gyermekeiknek, amiket elszakított testvérek fohászkodnak a másik teste felett, amiket szerelmek zokognak remélve az elkerülhetetlent.

Thornak hánynia kellett, de kezében a harci pörölyét szorongatva próbálta fenntartani a megrendíthetetlenség álcáját. Csak a szemében látszott a terror. A hóban taposva próbált kijutni a harc centrumából, ujjai fehérré és fagyossá váltak a pöröly nyele körül. Néha valaki felé lendült, de olyankor egy lendítéssel törött bordákat és fájdalmas sikolyokat hagyott maga után.

A csata csendesedni látszott, Thor pedig próbálta kiutat találni a halott testek között. Akik elestek, főként ártatlanok voltak, ettől pedig az asgardi szájában összegyűlt az epe. Egy égő jurta faváza mellett megállva próbált fókuszálni a körülötte lévő történésekre.

Ekkor látta meg; hollófekete, hosszú tincsek, szaggatott bőrökbe bugyolálva hajoltak egy totyogó gyermek felé. Kezét maga elé tartva vicsorgott a rá támadó barbárra, fegyvertelenül és rémülten. Thor az embere karját a levegőben kapta el, kicsavarva a göcsörtös ujjak közül a fejszét.

- Takarodj innen - ugatta, mire a férfi ijedten szaladt el.

A fekete hajú jötün félve nézett rá, nem tudván, hogy talán most mentette meg a haláltól az, aki majd az akasztófára lógatja. Mellette a gyermek felsírt, majd elfutott egy távolban megjelenő nőhöz. Thor nem tett semmit, csodálkozva nézte az előtte guggoló ismeretlent, keze a pörölye körül még mindig fehéren világított a szorítástól. Gyönyörű volt, mint egy elesett őz az erdő mélyén. Törékeny. Gyámolatlan.

- Mit akarsz? - kérdezte végül a jötün. - Végezd be a munkát.

Thor nem mondott semmit, kezét a férfi felé nyújtotta, aki azt nem fogadta el, de nem is tett semmi ellenségeset.

- A harc csendesedik - mondta végül a szőke. - Keress menedéket, mielőtt ideér a vihar.

- S a vihart a nagy Odin hozza? Népek leigázója, az, ki nem csatát hirdet, hanem mészárlást? - köpte elé a szavakat a fekete. - Szeretném látni azt a vihart.

Thor nem értette. Hát meg kívánt halni ez az idegen? Nem volt semmi értelme a beszédének. Aki az ellenséges népből való volt, az sosem kapott kegyelmet a törzsük vezetőjétől, pláne nem Laufey népének tagjai. Az apja kegyetlen volt a jötünökkel, legalább annyira, mint a saját népével.

- Látni akarod a Mindenek atyját? Hát talán elvesztetted az eszedet a félelemtől? - dörögte.

- A népem fogom elveszteni, ha nem vetek véget ennek a zsarnoki tettnek - vicsorgott a jötün. - Vezess hozzá.

Thor egyre mérgesebb lett. Milyen jogot formál egy egyszerű jötün katona arra, hogy Odin jóakaratát kivívja?

- Jöjj hát velem és sétálj a végzetedbe. Attól a pörölytől én sem menthetlek meg - köpte a szavakat, majd elindult a romok között.

A jötün csendesen követte az elhulló jurták törmelékeivel a lába alatt.



A csata bűze nem áramlott be a sátorba, amiben Odin fogadta őket. Irha és méz volt a levegőben, egy kis fahéj és füst. Thor figyelte, ahogy apja lemossa a fegyverzetéről a rászáradt mocskot és vért. Nagy szőrdarabok lógtak a bárdok végén, Thor előtt felrémlett a gyermek arca, fejében egy nagy, tátongó sebbel.

- Apám... - köszönt Thor.

Odin feszült ember volt, fél szemében több szigorral, mint ami általában egy embernek kettőre jutott. Thor sosem látta még gyengédséggel nézni senkire.

- A harctéren lenne a helyed, nem pedig korcsokat kellene cipelned magad után - dörgött a törzsfőnök hangja. - Nem írnak dalokat azokról, akik kerülik a munka mocskos részét.

Thor nyelt egyet, úgy érezte, hogy a hangja megbicsaklana, ha szólna. Vett egy mély levegőt, mögötte érezte a tűző szempárt, hogy a tarkóját karcolja.

- Sajnálom, ha csalódást keltettem - mondta végül. - De a csata már el van döntve. A jelenlétem nem változtatna semmit.

- Való igaz, nem miattad nyertük meg - mondta Odin olyan elítéléssel, amitől Thor leginkább azonnal elhagyta volna a sátrat. - Ki ez a jötün és miért mocskolta be a szállásom földjét? - fordult a fekete hajú felé Odin. - Mit akarsz itt? Magad akarod kérni az egyéni kivégzésed?

Az idegen arcán egy lenéző, lusta mosoly terült szét, majd előrébb lépett. Szakadt ruhái, gubancos fekete haja nem mutatott semmi kitűnőt rajta. Egy egyszerű ember volt, mint a többi. Thor mégis úgy nézett rá, mintha most látná meghalni, majd feltámadni.

- Nem kérek egyebet, nagyságos Odin, csak a mészárlás befejeztét - mondta kissé meghajolva a férfi.

- A csatának akkor lesz vége, amikor Laufey úgy határoz, hogy nem áll ellent többé akaratomnak és behódol - dörögte. - Most, hogy ezt tisztáztuk már századjára is, meg engedem neked azt a kegyet, hogy magad válaszd ki a halálod módját.

Thor azt várta, hogy a fekete hajú megfutamodik, vagy megdöbben, legalább egy apró jelet arra, hogy meglepődik, vagy fél, ehelyett ő csak belenyúlt a zsebébe, előhúzva belőle egy arany láncot. A medálon Laufey családi címere csillogott.

- Nem dönthetek apám helyett, csak a saját ígéretemet ajánlhatom fel. Én, Loki, Laufey fia arra kérlek, hogy hagyd a népemet élni tovább - mondta némi kétségbeeséssel a hangjában. - Cserébe felajánlom magam szolgálataidba. Elsőszülöttként jogot formálok a vezetői szerepre, te pedig jogot formálhatsz Laufey zsarolására a személyemben.

Odin arcán valami ismeretlen futott át, de Thor nem figyelt rá, saját meglepettsége jobban lekötötte. Laufey óriási volt, otromba és hegek futottak végig a testén mindenütt, jelezve, hogy több csatát nyert már meg, mint amit Thor remélni mert, hogy túlél. Laufey-t óriásnak nevezték, és a büszkesége is óriás volt, kérges kezében valaha úgy forgatta a kardot, amit csak az idő győzött le. De nem volt jó ember, még csak dicsőséges sem.

És Thor előtt most itt állt annak a szörnyetegnek a vére, a hasonlóság pedig rejtőzködött, hiszen nem lehetett igaz, hogy egy vérszomjas állatnak egy hollófekete kis madárka legyen a gyermeke. Csak a szemük világított ugyanazzal az állhatatos, makacs zöld fénnyel.

- Szóval Laufey fia vagy - hümmögött Odin. - Hallottam már rólad.

Thor meglepetten nézett az apjára. Ő még sosem hallott egy történetet sem Laufey elsőszülöttéről.

- Azt hallottam, hogy apád megvet és elítél. Nem tart méltónak, mert nem az ökleiddel harcolsz, hanem a nyelveddel - folytatta.

- Nem kell szeretnie ahhoz, hogy elismerje jogomat a trónra - mondta Loki némi éllel a hangjában. Odin fájó pontra tapintott.

Az asgardi elgondolkodott egy pillanatra, egyetlen szemében fáradtság szikrája látszott. Thor ismerte ezt az arcot, látta, amikor a vanaheimi lázadás után az apja hazaérve ártatlanok vérével a páncélján a zokogó Friggát vigasztalta. Látta, amikor a tizennyolc esztendős hadvezért a népe szeme láttára végzett ki. Látta, amikor a csatatérre érve az apja arcáról az összes érzelem a levándorolt a pörölyébe.
Odin elfáradt abban, hogy harci festékként hordja a martalékok életét.

- S mit nyerek én abból, hogy ha szabadon engedem a népedet? Újra tombolás és harag fogja emészteni a birodalmat, ha nem vagytok kordában tartva.

Loki arcán undor futott végig, kezét a szakadozott szőrméibe fúrta.

- Nem a szabadságot kérem a csürhének - szólt. - Csak békét. Küldj egy hollót Laufeynak, szólj arról, hogy nálad van az örököse. Mondd neki, hogy egy mozdulattal az engedetlensége romba döntheti azt, amit felépített, és úgy fogod őt irányítani, mint pásztorkutya a birkákat.

Odin lecsatolta magáról a kardhüvelyét, és a földre dobta, szennyes kezét az apró jötün felé nyújtva.

- Elég vér folyt ma ezen a földön - dörögte. - Legyen akaratod szerint. A te életed zálogba a néped nyugalmáért.

Loki engedelmesen rázott kezet a törzsfőnökkel, másik tenyere a szőrmék alatt a reszketett.


A csata zaja elhalóban volt fentről a dombról, ahol Thor és Odin figyelte megszakadozni az ellenállók vonalát. A faluban lévő túlélők felzokogtak, amikor a katonák kivonultak a romok közül.
A felhők közül friss, fehér hó szitált le a véres holttestekre. Thor sosem látott még olyan kétségbeesést, mint ami a fekete földön fekvő siratók arcán látszott. Minden fekete, vörös és fehér volt a szemei előtt.

- Nézz körül, fiam, jól - törte meg a pillanatot Odin. - Soha ne kívánd a dicsőséget, mert a dicsőség íze olyan, mint a felszálló füsté az omladék között. A te dicsőséged egy apa bukása, egy testvér vesztesége és egy szerető könnycseppje.

Gyermekként Thor úgy képzelte, hogy az első csata után glória és áhítat fogja övezni, de most nem látott mást csak mocskos, elgyötört kezekbe csimpaszkodó haldoklókat és iszonyt.

- Rémisztő, nem? - lépett mellé Loki, kezei láncbilincsben pihentek. - Látni a tettünk következményeit. Annyi halott, annyi gyász...

Thor összeszorított fogakkal nézte a jötün hercegen arcán lévő meggyötörtséget. Szemeiben a zöld szín volt az egyetlen kontraszt, ami Thort még visszatartotta az ájulástól.

- Nem így képzeltem - suttogta Thor.

A visszamaradt katonák eltaposták a földön életükért könyörgő sebesültek ádámcsutkáját. Csend telepedett a mezőre. Thor nem akart több harcot. Csak haza akart menni.


A mezőtől három óra lovaglás után telepedtek le, felállítva az épen maradt sátrakat, amiket a jötün néptől zsákmányként magukénak tulajdonítottak. A törzs ötszáz tagjából alig kétszáz maradt életben, főként gyermekek és nők. Thor hálás volt az apja kegyelmének és még hálásabb Loki önfeláldozásának. A katonáik túl fiatalok voltak még a népirtás terhének a cipeléséhez.

- A csata nem való gyenge lelkeknek - mondta az apja. Mindig erről beszélt. Thor gyanította, hogy ezzel is csak saját képességei hiányát próbálta leplezni, de jó gyermekként nem szólt.

Néhány barátja a jurták körének közepében tábortüzet gyújtva nevetett egy viccen, amire Thor csak elhúzta a száját. Hogy tudnak a látottak után jóízűen nevetni? Talán kihalt a szánalom a szívükből, mint az apjának.

Sátrába visszavonulva a földre feküdt, bundákkal betakarva a fáradt testét. Lüktető fejét a kemény talajnak szorítva próbálta kizárni belőle az emlékek sikolyait. A szeme előtt újra és újra feltűntek az ártatlanok vérben áztatott szemei, így csak felkelt, a bundáját magára terítve és egy másik szálláshoz sétált.

A nehéz bőrt az ajtó előtt eltolva belépett az apró helyiségbe. A főgerenda mellett Loki a térdeire támaszkodva, lehajtott fejjel imádkozott. Fakó bőre a fénytelen falak között szinte világított, szemeit megvetően emelte fogva tartójára.

Thor nem szólt semmit, csak a kezében tartott szőrmét a fiatal jötün vállára terítette. Az kérdőn nézett fel rá, de nem rántotta le magáról a felajánlott béke lehetőségét.

- Hidegek az éjszakák - mondta a szőke, kezeit összefűzve maga előtt. - Nem sok lehetőség van melegedni egyelőre. De ha elfogadod, én megosztom veled, amim van.

Loki végignézett rajta. Amikor a szeme megállt Thor pörölyén, lassan felemelkedett és közelebb lépett hozzá.

- És mi mást szeretnél még megosztani velem? - suttogta előre hajolva. - Csak nem lehetséges, hogy a nagy Thor szánalmat érez egy jötün iránt?

Thor vicsorított egyet, arcát Loki elé tartva, kihasználva a magasságuk közti különbséget. Loki volt az Óriás leszármazottja, Thor mégis felé tornyosodott.

- A szánalmam az, ami téged életben tartott - mondta végül. - Vagy elfogadod a békejobbom, vagy szenvedhetsz egyedül, csakis önmagad társaságában. Egyedül maradsz, ameddig jónak látod.

Loki hátrébb lépett, keze összefonva nézte a szőke örököst. Nem volt benne semmi fenséges, semmi kirívó vagy dicső. A szeme alatt fekete karikák vonaglottak, haja kócos volt és vizes a kinti szitáló hótól. Kezei reszkettek, mint Lokié.

- Nem tudsz aludni, dicső harcos - mondta végül. - Tán csak nem kísértve vagy? Remegnek a kezeid.

Thor összeszorította az öklét. A szemében felvillant egy furcsa fájdalom, amit Loki asgardi arcán még sosem látott.

- Egyedül vagyok, mint te - mondta végül a szőke.

- Én nem vagyok egyedül - rázta meg a fejét Loki. - Velem vannak az isteneim.

Thor összehúzta a szemöldökét, majd megértve bólintott és leült a földre, a mellette lévő helyet meglapogatta. Loki lassan, óvatosan ült le mellé, hagyva, hogy Thor magukra terítse a szőrmét. Az asgardiból áradt a hő és a könyörület.

- Nem ismerlek titeket, jötünöket - mondta végül. - Nem ismerem az isteneiteket. Nem meséltek rólatok gyermekeknek és felnőttként elfeledkeztem arról, hogy vannak, akiknek mást jelent a világ. De ha mesélnél nekem, hálás lennék.

Loki egy pillanatra hezitált, szemét végigfuttatva az apró hegeken, még alig látszó ráncokon a másik arcán, aztán mesélni kezdett.. Mesélt arról, hogy Ymir vérébe hogyan fojtották bele az óriásokat, Bergelmir és felesége kivételével. Hogy tőlük erednek a jötünök és hogy minden gyermeknek idővel egyre kisebb és kisebb termete lett. Mesélt a kilenc világról, amire Thor csak bólogatott. Loki türelmesen mesélt, olyan hosszan, hogy a feje oldalra csuklott Thor vállára, aki csak betakarta az apró termetét, ő pedig addig várt a napfelkeltére, amíg ő is nyugtalan álomba szenderült.