medfølelse. - tvil

9. fejezet - tvil.

Árulás-e az, ha sosem létezett bizalmad?



Thor megtörten állt a sátor bejáratánál, fájón saját sebeitől, fájón az előtte fekvő beteg, gyenge test látványától. Vér és sár keveredett a páncélján, büdös volt a kezei között tartott szennyes pöröly. Ujjai elernyedtek, s a fegyver a földbe szorult. Loki megbűvölten nézett fel rá, szemeiben könnyek, ajkain mámor és ima.

Thor nem tudta mit gondoljon, szíve üzekedett a bordáival, gyomra kavargott idegességében. Hallott, s látott dolgokat, s átkozta magát azért, mert valaha magára hagyta Lokit idegen ellenségek martalékának. S utálta is őt, utálta azt, mit hallott róla. Odin szavai a fülében égtek. Baldr halott.

- Megtetted, valóban meg? - nyelt egyet a szőke, ki a jötün meggyengült árnyéka mellé lépett. - Talán valamilyen kifordult bosszú volt az egész?

Loki megremegett a közeledéstől, szemeiből kiszökött a hála, kiszökött minden varázs, amit Thor az érkezésével helyezett belé. Fenyített kutyaként húzódott hátrébb a szőke férfitól, kezei közé húzva fejét. Nem szólt egy pillanatig, nyelvén felgyülemlett a megszáradt vérének íze, s hallgatott, míg szólni képes lett.

- Látom hát - mondta végül. - Azért jöttél, hogy megtudd tetteim okát, s minden, amire gondolni tudsz, az a szívfájdalom.

- Ez nem a szív fájdalmáról szól - fújtatott dühösen Thor. - Hanem arról, hogy nincs szíved.

Loki úgy nézett fel, mint istenek nézhetnek az egyszerű halandókra. Szemével szikrákat szórt, kezei bár hátra voltak kötözve, olyan erősen feszültek, hogy félő volt, elszabaduló haragját Thor talán nem tudná visszafogni.

- Ó, ahogy emlékezem, nagyon is van szívem - sziszegte, fogai között megbuggyant a vér. - Megszorítottad ujjaid közt, elvitted magaddal az értelmetlen csatádba, dicsőségért és békéért harcoltál. Nem irónia ez, miközben hullák között taposol? Elvitted magaddal, hátrahagyva engem és cipelted, aztán szilánkosra törted, mikor úgy döntöttél, hogy az elmédben a béke fontosabb, mint a szívedben.

Thor nem szólt semmit, fújtatva figyelte Loki vádló tekintetét, és tudta, hogy oktalanul is, nem kellene magát oly aprónak éreznie, mint ahogy tette. Epe érződött a szája szegletében, mert nem akarta hallani ezeket a szavakat. Tudta, hogy cserben hagyott egy olyan értéket, amit sosem lett volna szabad szem előtt tévesztenie.

- Azt hiszed, nem látom át, hogy miért vagy itt? - köpte a szavakat a jötün. - Surtur nem engedi el az ellenségeit kegyelemből. Mit ajánlottál a békéért? Eladtad magad, igaz-e? Muspelheim lányai úgy hallottam gyönyörűbbek a vánoknál. A nagy uralkodó mit meg nem tenne, hogy unokája egy nap Asgard trónján ülhessen.

Thor nem szólt semmit, szájára undor ült, s nem tudta eldönteni lelkében, hogy magától, vagy Lokitól undorodik inkább. S a tény, hogy legszívesebben feloldozta volna a jötünt, lóra ültetve, hogy elszaladjon az éjszakába, megválaszolta legtöbb kérdését.

- Azt gondolod talán, hogy a szívfájdalom olyan békés? - szögezte neki a kérdést Thor hezitálás nélkül.

Loki keserűen felnevetett.

- Első kézből tudom, hogy az - hajtotta le Loki a fejét, a sárba lábával rúnákat kezdett vésni, mint egy gyermek, ki biztos az igazáról. - Fájdalmas, igen. Kegyetlen. De nem vitathatom, hogy csendes.

Thor némán figyelte a fájdalmat végigszaladni Loki gerincén, s látni akarta a zöld szemeit, látni, hogy igazat mondd-e. De aztán, amikor a jötün nem emelte fel a fejét, rájött, hogy nem hazudhat senki arról, ami ennyire fáj.

- Miért tetted? - kérdezte végül a szőke.

Loki maga elé bámult, üveges, semmitmondó íriszekkel tekintett le a mocsokba.

- Először, amikor rájöttem, hogy nem térsz vissza, dühös voltam. Mintha a harag méregként szaladt volna végig, úgy el is altatott az utóhatás. Aztán el akartam szökni innen, messzire a hegyek közé, a patakokba bele, vagy csak a füves réten megbújtam volna a hóban, mint a nyulak - mondta Loki, majd szemeit Thor felé emelte. - Szóval az istenek nevében is, mi okom lett volna gyilkossággal magamra vonni a figyelmet?

Egy pillanatig üres csend állt be, s Thor hinni kezdett. Szívét mardosta a kétség, mardosta a bánat és a gyász, de az egyetlen cseppnyi remény, hogy talán Loki nem veszejtődik el, megóvta az azonnali összeomlástól.

- Egy szót sem mondtál a védelmedben - hozakodott elő Thor a furdaló kíváncsiságából szakajtott kérdéssel. - Szólnod kellett volna.

- S mit mondhattam volna, Thor? - nevetett fel kétségbeesetten a jötün. - Kezeim gúzsba voltak kötve, szememen gyászfátyol, három napi böjt gyengesége ütötte testemet, s Odinnak ez a bizonyíték nem volt elég. Ott állhatott volna mellettem a tettes véres kezekkel, tőrrel a kezében, s Odin az én torkomat vágta volna el akkor is.

- Mondanod kellett volna valamit - kiáltott fel dühösen Thor, mert kétségbeesése egyre nőni kezdett. Egy vízzel teli edénybe belerúgva Loki elé pocsolyát öntött haragjában. - Így már... Már csak a halál vár rád.

- S mi rossz van abban? - nézett rá Loki, arca rezzenéstelen, arca jég. - Nem leszek többé a szemed előtt, hogy elvonjam tekinteted. Uralkodhatsz, gyermeket nemzesz és hatalmas, győztes népet szülsz. Nem csodás ez, Odin fia?

Thor nem válaszolt a kérdésre, arcán undor és düh játszott csupán.

- Ez a válaszod a problémára? Öngyilkosságba menekülsz, s megátkozol engem ezen bűntudat terhével?

- A bűntudat jön és megy. Úgy, mint a szerelmed - sóhajtott Loki, lassan már a lényéből nem maradt más, csupán beletörődő közöny. - Néhány nap, néhány éj és már nem emlékezel.

Thor hátralépett, alig akart hinni a füleinek. Hát ennyit értek Lokinak szavai? Néhány önsajnálkozó tekintetet, néhány tett nélküli elfogadást. Thor nem akarta elhinni, hogy az a megtört ember, ki egykor testével védelmezett egy gyermeket, most magát képtelen oltalmazni.

- Süllyedj hát az önsajnálatba, ha így akarod - rázta fejét hitetlenül. - Merülj olyan mélyre, hogy amikor rájössz, mekkora hibát követtél el, már képtelen vagy kimászni.

Azzal ott hagyta a jötünt sebeit nyalogatva a sátorban, s Loki még hosszú percekig nézett utána lelkében tomboló dühét csillapítva. Arcán nem látszott más csak rezzenéstelen dac.



Könyörtelen volt az asztalnál feszülő csend. Frigga fekete gyászfátyla lelógott az szék lábához, sáros és gyűrött lett a hordásától, s az asszonyt nem érdekelte, mert mély szemeiben olyan bánat ült, ami eltakarta előle a világot.

Odin néma volt, nem szólt és nem hallgatott mégsem, mert lélegzete fájdalmasan kaparta a torkát, kiszakított belőle húscafatokat és a kárhozat elé dobálta a darabokat.

Thor nem evett. Az asszonyok lemosdatták fertő sebeit, sárt és vért hordott a patak órákon keresztül. Három napi éhezés után az étvágytalanság kerítette be, s kiéheztetésétől várta a megváltó halált. S így, így volt igazán bánatos az egész merénylet önmaguk ellen.

- Nem öletheted meg, atyám - törte meg a csendet végül a herceg.

- Megtehetem, s meg is fogom - mormogta Odin, szájába beletömve egy kupa bort.

Frigga értetlenül nézett Thorra, kinek szemében fájdalom ült, kezei remegtek. Ujjaiban, körmei alatt megszáradt vér pergett. Nem az övé, ez fekete volt, mint az üszök.

- Miért kívánsz meggyilkolni egy ártatlan embert? - emelte atyjára Thor vádló tekintetét.

- A fiam halott - dörgött Odin, kupáját erősen az asztalnak verve.

- Ahogy az öcsém halott - vágott vissza Thor. - S gyilkosa ott van kint valahol.

Odin dühe gyűlni kezdett, kezén a gyűrűn az ujjaira dagadtak, ahogy szorította a tenyerét. Félő volt, hogy Thor is hamarosan Baldr sorsára jut, s Frigga ezt látván csitítón Odin karjára simította gyenge, elfáradt ujjait.

- A gyilkos egy sátorban ül leláncolva, várva a kárhozatra, mit érdemel - próbált megnyugodni Odin, kezeivel közrefogva a nyugtató jobbot. - Nem akarok többet erről szót hallani.

Thor mérget érzett lecsepegni a torkán, ahogy az öreg, makacs, daccal harcoló apját nézte. Vihar volt készülőben a falakon túl.

- Tudod jól te is, apám, hogy ő nem követett el semmilyen bűnt - sziszegte. - S Loki Jötünheimr örököse, a halála oly harcokat hozna népünkre, mit nem nyernénk meg. Bosszú közeledik. A jötünök összegyűjtötték erejüket, míg mi másik ellenség ellen harcoltunk. Úgy tűnik, nem szereztél mást életed során, csak hatalmadat ellenzőket.

Odin tenyerével arcon csapta egyetlen fiát, ki ettől az asztalba kellett, hogy kapaszkodjon, nehogy leessen megroggyant székéről.

- Asgard oly gyenge, mint ellenségeid felé a kegyelmed - törölte meg szájáról a vért Thor. - Vedd le Loki fejét, s figyeld, ahogy embereid egyenként hullnak el a vas és vér között.

- Muspellheim majd küld nekünk elég embert és élelmet, amint megházasodsz egyik leányával - szögezte le Odin, s töltött magának még egy kupa vörös bort. Olyan sűrű volt, akár a vér.

Odin felnézett néma fiára, arcán egyetlen szemével meglátta a fájdalmat, mit okozott.

- Mégis mikor lettél ily gyengéd a jötün féreg felé, fiam?

- Mikor rájöttem, hogy mindenki, ki nem hozzád hasonló is egész emberi - morogta Thor, s Odint egyedül Frigga kezei tartották vissza az újabb pofontól.

- Látom, a háború élesebbre vágta nyelvedet, fiam - köpte Odin. - Akkor mondd hát el nekem, ki volt a gyilkos, ha nem a jötün?

Thor megfeszítette állkapcsát, lenyelte felkívánkozó káromkodását. Az istenek valóban nevethetnek most rajta.

- Nem tudom.

- Talán arról is meggyőz majd Laufey fia, hogy ki oltotta ki fiam életét? Miért nem kérdezed meg? Biztos van nyelvén válasz, mert éles és mérgező szavai vannak csak.

Thor felállt az asztaltól, székét hátrataszította a földre, s Frigga ijedten kapta kezeit a szája elé. Odin nyugodtan tekintett Thorra, szemeiben kihívás és undor.

- Nem tűröm tovább gúnyolódásod - vette magára súlyos bundáját Thor. - Az istenek nevében, annyira kérlek, adj három napot, hogy Loki hamisnak bizonyíthassa feltételezéseid, s úgy hiszem, nem okoz csalódást.

Odin újra szájához emelte vörös lőrével teli poharát, a színe megfogta már hófehér bajuszát.

- Nem rendelkezhet többel, mint az a pár óra hajnalig, mikor megfosztjuk tettéért fejétől, s életétől. A nap emelkedésénél te fogod elmetszeni torkát, tarkójánál fogja feje tenyerembe kerül, vére lecsorog majd ujjbegyeimről. Köszönj el tőle, míg van időd.

Thor nem szólt semmit, csak kiviharzott a szitáló hóba, léptei után harangozott a föld, szemében könny és köd kavargott.



Thor belépve a sátorba, azt látta, hogy Loki köteleit maga mellé hajítja. Vádló, harcos tekintettel nézett szembe, Loki íriszei talán sosem voltak még ilyen sötétek. Szeme alatt karikák, kezei remegése elárulta félelmét.

- Megállítasz, talán? - nézett rá kimérten a jötün.

Thor elé dobta a villám amulettjét, keze ugyanúgy remegett, mint a fekete hajúé. Kétség és gyötrelem uralta mozdulatait, nyelni akart és a kiszáradt torka nem engedte. A tél úgy bújt be a hirtelen hajlataiba, hogy azt hitte, jéggé fagy, mielőtt eléri célját. Sírt, mint egy gyermek, ki elvesztette első kutyáját.

- Vár egy paripa felszerelve a nyugati kapunál - suttogta. - Rajta étel, víz és fegyver.

Loki értetlenül nézett, egy pillanatra hátra lépve tekintett az ázra. Ki kellett tisztítani elméjét, a zavart és a kétségbeesést már nem látta át.

- Miért segítesz? - kérdezte végül, ezer kérdése közül a legegyértelműbbet választva.

- Nem nézhetlek a földön fekve halott szemeiddel sírni imáid - mondta, majd megragadta a jötün karját, s maga után húzta a hóesésbe. Loki némán követte.

Titkos utcákon, alagutakon keresztül vezette őt, dohos szaga volt a köveknek, penész és mocsok hullott alá, de gyors volt, s biztosabb, mint a főtérre áramló tömegen keresztül. Thor egy takarót terített Lokira, hogy arcát homályba veszítse, de úgyis látta a jötün, hogy az őrök már járásáról egyből felismernék.

A kapunál Thor ében fekete lovánál álltak meg. A hátas méltósággal húzta ki magát, sörényébe belekapaszkodott néhány lenge hópihe. Loki torka összeszorult.

- Mi változtatott meg téged, Odin fia? - nézett a szőkére. Thor kezét a tarkójára simítva hajolt közel.

- Tudtad, hogy jönni fogok, nem így van? - simította meg a hófehér, beesett arcot. - Hisz akkora bolond vagyok legalább, mint te. Tudtad, hogy keresztül hasítom száz meg száz ember torkát, csak hogy elszabadítsalak börtönödből, ha ezt kell tennem.

- Nem voltam benne biztos, elég forrófejű tudsz lenni - mosolyodott el Loki, s talán hetek óta ez volt az első alkalom, hogy az istenek engedték neki.

- De tudtad, hogy eléggé szeretlek...

Thor megállt a mondatban, mert Loki olyan fájdalommal kapott a csuklójához, hogy tovább nem tudott kinyögni szavakat. Pár pillanatig egymást nézték, majd a jötün óvatosan a szájához hajolt. Vér, mámor és méz íze volt a csóknak, kétségbeeséssel húzódtak egymáshoz közelebb.

- Úgy hittem, halott vagy - engedte el őt Loki. - Készen álltam találkozni veled a Valhalla kapuinál. Látni akartalak még egyszer, így hagytam nyakam felé emelni a pörölyt.

- Visszajöttem volna a halálból is, hogy csuklómon törjön ketté a penge - szorította meg újra a vékony nyakat Thor.

Loki ellépett tőle, felmászott a paripára, s onnan nézett alább az őt figyelő szőkére. Olyannak tűnt, mint egy elveszett gyermek. Mint egy kutya, ki belülről nézi leomlani az égő ház falait.

- Gyere velem - szólt végül. - Szökjünk el együtt. Hozz egy zacskó aranyat, utazzunk messzi, idegen földekre. Együtt harcolhatnánk a világ rémületei ellen.

- Nem tehetem - rázta a fejét Thor, ahogy mellé lépett. - Tudod, hogy nem.

- Félsz. Pont annyira félsz a háborúid végétől, mint a harcoktól benne.

- Hagyd abba, nem akarok rossz szándékok között elválni tőled - kérte Thor, s Loki elfogadva a választ elvetette tőle tekintetét. - Menj kelet felé, a gázlók között már a kutyák sem érzik nyomodat.

Loki bólintott, s indulásra akarta indítani lovát, de visszanézett Thorra. Letisztult előtte a férfi, mint ki meztelen, kitárulkozott érzéseivel Loki felé. S ő egy pillanatra úgy hitte, hagyni fogja örökké így élni az életét. De ki volt ő, hogy ezzel átkozzon meg egy ártatlan gyermeket?

Lehajolt hát, kezével kioldozta a Thor hajába fűzött apró fonatot. Thor meglepve, majd fájdalmasan lépett el tőle, hajába belefúrva durva kezeit.

- Nem átkozlak meg a hamis tudattal - mondta végül Loki. - Baldr vére az én kezemen szárad. Gyűlölj, gyűlölj örökké, nem látsz soha már.

Ezekkel a szavakkal szorította sarkát a fekete állatnak, az pedig nyerítve indult útjára. Thor megrendülve figyelte elvágtatni a jötünt, addig nézte, míg ponttá nem vált a csillagok között, s lába meg nem roggyant a fáradtságban, tüdeje fel nem adta a harcot. S utána csak sírt, és sírt, dühödten zokogta fel megbánásának utolsó könnyeit.