medfølelse. - grådighet

3. fejezet - grådighet.

Két szív üteme hegyomlást teremt.



Együtt keltek, s együtt aludtak, lélegzetük között épp csak házak, falak és méterek álltak. Vastag, rücskös fából épített kunyhók, dagadt hó és olyan vihar, amit még a legidősebbek is csupán gyermekkorukban tapasztaltak.

Thor nem látta többet Lokit, anyja gyenge keze enyhítette lángoló testét csak, apja mély, dörmögő imái az ágy mellett pedig álomba ringatták. Úgy hitte, hogy valami üldözi. Álmaiban rémeket látott, fekete fákat, amik bekebelezik a szemeit, bemásznak az orrán, a fülén a fejébe és mérget fecskendeznek a gondolataiba. Olyankor ordítva ébredt fel, s olyankor reszketett, mint magára hagyott újszülött csecsemő a kinti zord időben.

Napok teltek el így, Odin pedig ahogy gyógyult, úgy jelent meg egyre ritkábban. Ébrenlétében a tető repedéseit számolta, gondolatait elterelte, s futott, futott a fekete fák karmai elől. Aztán egy reggel kint találta magát a kunyhója előtt, a szoba ajtajában, ahol heteket tölthetett. Semmi sem változott, a fák nem nőttek az egekig, az állatok nem merészkedtek elő az erdőből, a folyó nem duzzadt fel és nyújtózott az élők bokájába markolva, hogy behúzzák őket Valhalla kapuján.

Minden hideg volt, csendes és halott.

Thor úgy sétált végig Asgard utcáin, mintha először járna rajta. Kitaposott ösvényeken követte a felkelő emberek hadát, figyelte, ahogy a halászok hálójukat a vizekbe vetik az apró csónakjaikról, a marhapásztorok a gulyást legeltetni irányítják, s az asszonyok fehér posztójukat száradni terítik a kunyhóikat körülölelő kerítésekre.

Thor végigsétált az első háztól az utolsóig, tüdeje friss levegővel tele, lábai erősen a földbe gyökerezve álltak. Kezein az erei élettel teli duzzadtak. Csak a szíve vert gyengébben.


- Baldr hamarosan hazatér - szólt Odin, álláról csöpögött a levágott állat szaftos húsának zsírja.

Thornak nem volt étvágya, azt a kevés ételt is anyja szigorú tekintete miatt erőszakolta le a gyomrába.

- Sikeres volt? - nézett apjára kérdőn Thor. Kezei remegtek.

- Vanaheimben béke honol, s békét és virágot hoz útján Asgardba - dörmögött az apja, hangjában olyan büszkeség lakozott, amit a szőke sose érthetett.

Az asztal köré csend telepedett, s Thor elnézést kérve felállt és távozott. Anyja szomorúan nézett utána, de szemeiből örömkönnyek hullottak a hírre. Baldr a jó. Baldr a kegyes. Ekként hívták Baldrt, és így is volt. Emberi volt, ártatlan és oly, oly fiatal. Apjának nagyszerű stratégiai lépés volt Vanaheimbe küldeni még süldő fiát, hisz megölni nincs értelme, de szeretni őt csapda.

Thor is szerette Baldrt, szemeiben a jóság fénye még tisztán csillogott, s nevetése is őszintének hangzott. Jó uralkodó lett volna belőle, ha Thor meg nem előzi, s ezért magát ő mennyire átkozta.

Lassan visszaballagott a saját kunyhójába, az ajtót erősen bezárta maga után, kezeit a hideg hó meredtté és rücskössé változtatta. Fájt neki a mozdulat, de fájdalma a nyelvén ragadt, fejét pedig a rideg fának döntötte.

Erőtlen volt, úgy érezte, s félt, hogy ez a gyengeség ágyat vet magának a szívében, megtöri az akaratát és győz. Egyetlen emberhez vándorolt vissza a gondolata, s ilyenkor a kezein lévő sebek újra felszakadtak, úgy mártotta bele ujjait a húsba. A vér szag majd idevonzza.

Nem keres, nem jön el - zúgott a fejében percek után, ahogy az ágyába feküdve magára terítette az általa meggyilkolt vadállatok bundáját. Megint lázat érzett, szemei üvegesen, fátyolba fordulva lüktettek. Fájdalmában a kinti hófúvást hallgatta, homlokát a párnának préselve, s várta, hogy a légzése egyenletessé váljon.

Az ajtó felnyikordult, a vendég pedig úgy lépett be a szobába, mint ahogy a macska oson a háztetőn. Puhán, hangtalanul lépkedett, alakja fátyol, kezei selyem voltak. Thor emlékezett rá, hogy egyszer volt egy fekete kandúr macskája. Gyermek volt, s a macska nem élte meg a tavaszt.

- Jöttél hát gyászolni – köhögte Thor, szemeit erősen összeszorította.

Loki hideg ujjaival homlokán égő lázát próbálta csitítani, másik kezében havat hozott magával, s Thor feje alá fektette. Az asgardi nem mozdult, csak lehelete lett szaporább.

- A legendákban, s mítoszokban Tyr, a háborúk és a becsület istene Fenrir szájába tette jobb kezét szavának valóságáról lévő biztosíték gyanánt – mormolta Loki. – A szörnyeteg leharapta a kart, vér csordult pofájából, s Tyr pedig megcsonkítva, de bátran élt tovább. Szerepe viszont a nagyok között megszűnt.

Loki lassan felemelte Thorról a takarót, s végre, a kék szemek megtalálták a jötün arcát. Az lassan beszökött Thor mellé, kezével körbeölelve az áz harcost, testével hűsítve annak lázát. Thor végre megnyugodott, elméje nem zaklatta tovább, de szemeiben a fény üvegesen és bágyadtan kavargott. Kezeit a fekete hajba túrta, a szétfolyó tincsekbe, amik körülölelték az orcáit a párnára feküdve. Loki a mellkasára húzta a remegő testet, kezeivel köröket írva a merev, izmos hátra.

- Mekkora bolond volt, hogy nem a bal karját ajánlotta fel – folytatta a jötün. – Soha többé nem tudott harcolni úgy, mint hozzá illett.

- De szavának megbízhatósága társai iránt fennmaradt – tette hozzá Thor, fejében a fájdalom hanyatlani látszott.

- Mily szégyen pedig, hogy a becsület istene becsapta a farkast.

Loki szavai olyan fagyosak voltak, mint az ujjai Thor halántékán. Az asgardi tűrte egy darabig, egy pillanatra a rájuk telepedő ködös csendben elveszni látszott, szemei lecsukódtak hosszú percekig. De a rémálmok visszatartották, a valósághoz kötözték nehéz gondolatait.

Loki illata bódítóan kúszott az orrába, mint egy afrodiziákum, körbefonta, majd elengedte, s újra magához ölelte, amikor fellélegzett. Menta, jég és szén illata volt. Valami mintha megégett volna benne, talán a szíve, a nyelve vagy talán csak a sűrű lelke volt ilyen szenes.

- Úgy határoztam – kezdte Thor -, hogy nem vagy való ide. Nem vagy való nekem.

Loki hideg ujjai merevek lettek.

- S úgy határoztam, hogy ez nem érdekel – folytatta a szőke. – Ha te leszel Fenrir, hát én leszek Tyr, s feláldozom kezem, ereszd fogaid húsába, ha úgy támad kedved.

- Lázálmot beszélsz – csitította Loki. – Délibábot és szomorú homályt. Én nem Fenrir vagyok.

- Hát miért van az akkor, hogy csak a vér szagára találsz ide? – nézett fel Thor a zöld szemekbe, mert látni akarta a valóságot.

Loki egy pillanatra visszatartotta a levegőt, nem tudván, hogy amit el fog árulni, azt hallhatja-e halandó saját füleivel. De Thor hallani akarta, kétségbeesetten vágyott rá, mocskos kezei úgy kapaszkodtak Loki ruhájába, hogy nyomot hagyott rajta.

- Mert amikor vér van, sosem tudhatom, hogy talán utoljára látlak-e – mondta végül a jötün, lélegzetét lassan kiengedve. – Kettőnk közül én volnék Tyr, s a halálod Fenrir, kezeim szája közé rakom, s ha megszűnsz, és mert voltam ily bolond, fájdalmam örökké kísér.

Thor nem szólt, némán hajolt bele Loki gyengéd tapintásába az arcán, majd homlokát a másik nyakának feszítette. Kezei megtalálták a jötün derekát, rászorított, s egy pillanatra megijedt, hogy talán összetöri, mint egy gyenge madárkát. De látni akarta rajta a zúzódást másnap, magának követelni a férfit, az egyetlen jötünt, aki valaha Asgard talajára léphetett.

- Ne hagyj el reggel – mormogta a fakó bőrnek a fekete hajú kulcscsontján. – S ha meghagysz, úgy hát követni foglak.

- Meghagylak, mint azelőtt – simogatta Loki az arany hajat. – S ha követsz, majd igyekszem nem gyorsnak lenni.

Thor nem szólt többet, s Loki egy ősi dalt kezdett dúdolni, amit a jötün népen kívül nem ismert senki. Thor napok óta először aludt rémálom nélkül.


A reggeli napfény csak laposan csalogatta végig a meleget az egyetlen testen, a nagy, bélelt ágyon. Loki hajnalban gyertyát gyújtott, s egy utolsó puha érintéssel elköszönve Thortól visszaindult a saját kunyhójába. Thor még érezte magán a másik illatát, kezeivel utána kapva próbálta magához ölelni, nehogy elillanjon. De a szemei vakító fénybe nézve elvesztették a fókuszt, s ordítani akart, zajt kelteni a közeli hegyek alacsonyan fekvő völgyeiben, felzavarni a madarakat, átadni nekik a hiányt, s a gyönyört, hadd repítsék messzire innen.


- Maradj - súgta Thor, mert rémálmai karmai karcolni kezdték a halántékát újra.

- Azt kívánom, bárcsak megtehetném - hajolt le hozzá Loki, szeméből kiűzte a szőke tincseket.

Ajkai alig érintették Thor homlokát, de mint aki gyógyszert fecskendezett belé, a szőkét azonnal visszaringatta álomba.

Thor bízni akart benne, remélte, hogy végre látja maga előtt lépve, hogy ujjait övébe fonhassa, s lábait követve lépkedjen az előtte kijárt úton. Újra megízlelte Loki szavait. Újra átgondolta, megemésztette, visszaköpte és újra lenyelte. A szavak őrületbe kergették, hiszen méregbe mártva, hazugságként lehetett másoknak ajándékként felajánlani. Loki szavai pedig édesek voltak, mint a méz, de keserű utóízt hagyott a nyelven.

Felállt inkább az ágyról, rongyait magára terítette, jó szorosan kötötte az övét, kabátot és nagy, bélelt csizmát húzott. A vihar, ami napok óta kegyetlenül gyötörte a népet elállt, de a hó, amit magával hozott, itt maradt. Thor a ménesekhez indult, fekete lovára kantárt kötött és nyerget, betekerte az állat testét meleg takarókkal, hogy ne szenvedjen a jeges úton, majd felszállt.

Asgardban az emberek már korán az utakon jártak, kocsijaikon halakat, kenyeret, őszről megmaradt krumplit árultak. Néhánynál volt jó bor, nagyon ritkán Thor beleakadt egy kevés húsba is. A fegyverek mellett úgy ment el, hogy gyomrához szorította kezét a feltörő rosszullét ellen.

A kikötőhöz érve lovát megállította, a part menti felcsapódó vízbe túrva kezét, megmosta arcát. Szemét csípte a jeges só, s csípték a könnyek is, de nem szólt. Meredten nézett a távolba, míg egy cipő súrlódását nem hallotta maga mögött.

- Hát máris gyászolsz? - kérdezte egy önelégült hang. - Mondd, hogy megtennéd.

- Száz és még száz könnyemmel - fordult szembe vele Thor. Loki laza, zöld vásznakba bugyolálva állt előtte, tunikája alját megrángatta a szél, fekete hajában napfény csillogott.

- Kettőt már el is hullajtottál - lépett közelebb a jötün, hogy hüvelykujját végigfuttassa a puha bőrön hagyott vörös vonalon.

Thor gyengéden elkapta a felé nyújtott csuklót, csókot lehelt rá, s érezte megremegni alatta a másik minden apró izmát.

- Gyere velem a falon túlra, megmutatom neked az erdőket - ajánlotta fel Thor. - Megmutatom neked a folyót, s láthatod a réteken megfagyó harmatot. Csak gyere velem.

Loki elmosolyodott, közelebb lépve kezeit Thor ujjai köré fonva meleget lehelt a vizes bőrre. A szőke furcsán gyengének érezte magát, az egész mozdulat annyira intim volt, bensőséges és mély. A metsző hidegben nem érezte, hogy a szél bekúszik a kabátja alá, csak Lokira koncentrált, a jelenlétére, a tekintetére.

- Hogy lennék képes megsérteni azzal, hogy nemet mondok, Odin fia? - válaszolt a jötün.

- Hát ne tedd - mosolyodott el Thor, szemeiben hosszú idők óta először látszott öröm.

A szőke felült a paripa kényelmetlen nyergébe, Lokit felhúzva maga elé ültette őt. Kezei remegtek, ahogy a jötünt körülölelve belekapaszkodott a kantárba, de lépésre buzdítva a lovat a félelem helyet heves izgalom vette át.


Loki kecses volt, lágy, minden, ami Thor sosem lehetett. Mint egy erdei nimfa, úgy lépkedett a nyújtózkodó gyep között, fakó kezeit úgy húzta végig a fák gerincén, mintha mindegyikkel egyenként összeköthetné a lelkét, szemei buzgón térképezték az önmagukból kiforduló növényeket. Néhányat leszedett, ruhája zsebébe rejtette, párat viszont eltiport és megtöredezett. Buzgón mesélt a gyógyító hatásokról, s a mérgekről is, amiket a virágokból kevertek. Beszélt a származásukról, hogy melyik isten mit teremtett, mire használható. Thor itta a szavait, s tudta, hogy bár a tényekre soha nem fog emlékezni, Loki derült, élettel teli arca örökké az emlékeibe ég.

- Jötünheimben ilyentájt már nem nőnek zöld növények - mesélte. - Csak gyep és néhány gomba. Selejt.

Thor levitte őt a patakhoz is, elmesélte neki, hogy az asgardi gyerekek mind lejártak ide játszani a régi, meleg nyarakon. Elmondta, hogyan fulladt a vizek forgataga közé a gyenge, szőke kis Sackarias, apja fivérének egyetlen gyermeke.

- Utána akartam ugrani - magyarázta. - De a víz gyorsan szaladt, elsodort volna a sziklák közé, hogy fejemet meglékelve kiontsa életem. Nem tehettem semmit.

Apja szavai mai napig éltek benne. Odin bömbölt, mint egy óriás bölény, akit megsebeztek. Kérdőre vonta Thort, hibáztatta, pofon csapta, kiabált, majd napokon keresztül nem beszélt vele. Thor ekkor volt nyolc esztendős, s nem beszélhetett senkinek arról, hogy ő maga a haláltól félni kezdett, s a csíra, ami akkor gyökerezett a szívében, rengeteggé nőtte ki magát.

- Alakulhatott volna másképpen, ha bátor vagy - nézett rá Loki, szemében nem volt megvetés vagy vád. - De helyette bölcs voltál.

Az utat Asgardba csendbe tették meg, egymás mellett sétálva a hóval fedett úton. A ló mellettük lehajtott fejjel ballagott, Thor egyik kezével a kantárt, másikkal Loki ujjait markolta. Visszatérve a városba Thor pihenni kísérte a kancát, leszerelte róla a nyerget és gyeplőt, majd hagyta pihenni térni.

Loki csendben nézte végig, arcán érzéketlenség álarca ült.

- Remélem nem futottam túl gyorsan - ráncolta a homlokát a jötün, amikor a szőke felé fordult. - Követni tudtál, mint prédát a vadász, igaz?

- Mint istent a vak hívő - lépett közelebb Thor, s hirtelen összeszűkült körülöttük a levegő,

Loki egy fadarabnak támaszkodva nézett fel a kék, homályos íriszekbe.

- S hogy kívánsz imádni engem? - hajolt közelebb, lehelete felkarcolta az asgardi borostáját.

Thor mozdult, jobb keze Loki csípőjére csúszott, a ballal a nyakát szorította, csak annyira, hogy az arcát egy helyben tarthassa.

A távolban trombiták harsantak fel, katonák, nők, gyerekek kezdtek az északi kapukhoz torkollani. A főtérről az emberek hada a bejárati úthoz rohant, kezüket a magasba lengetve, hangjukkal felkavarva a nyugovó telet.

Thor ellépett a zavart jötüntől, egy utolsó mozdulattal végigsimított a kérdő arcon, majd elindult a tömeg közé.

Baldr hazatért.