medfølelse. - fortapelse

8. fejezet - fortapelse.

Ki igazán uralkodik, az a bánat és a félelem.

Loki már érezte a levegőben csomósodó rémületet, amikor a reggel deres kenyér és jeges víz nélkül köszöntötte. Kezeiben szorongatta egyetlen amulettét, ami a nyakában lógott, vékony bundái megengedték a sátor szakadásain beszökő szélnek, hogy jegesre tépjék a hajlatait. 

Imádkozott.

Imádkozott a jötün istenekhez, az asgardiakhoz, az elfeledettekhez és a legújabbakhoz. Imádkozott bárkihez aki meghallgatta, jeges szavai béklyóként forrtak a szájára, s ismételte azokat bárkinek, ki meghallhatta.

Délutánra eljutottak hozzá a jajveszékelések, a sok nő és gyermek a főtérre vonult siratni az elhullottakat. Thor nem tért haza. Lovas nélküli paripák, gyenge, megcsonkított harcosok, nyeregre kötött levágott arcok szöktek csak el. Az életben maradtaknak kivágták a nyelvüket, s aki tudott is írni, azt a megbolondulás veszejtette el. Loki felsírt az istenekért, amikor meghallotta, hogy Thor feje nem került elő egyik zsákból sem.

Odin gyászolt, mint jó király, de Baldr és Frigga zokogott, mint jó testvér, s anya. Loki bizakodni mert csak, hogy Thor lemaradva, napokat és talán heteket váratva betoppan a hideg fakapukon, kiszáradva és jéggé feszülve, de bordái között remegő szívvel.

Bilincsbe verve hallgatott, ételt talán annyit se vett magához, mint azelőtt, s néma gyászába belerondított a felderítőket jelző esti harsona. A legtöbb férfi távol volt Asgard rideg falaitól, keresve a trónörököst, vagy annak holttestét, s Loki úgy hitte, nem marad itt, mire megtalálják. Szöknie kellett, addig míg Odin bánatba fordult szemei nem szegeződnek a cellában porosodó problémájára, amíg a keresés jobban lefoglalja, mint a népe jövőjének vezetése. 

Lábai mégsem vitték sehova. Néhány trükk, pár asszonyi csel a gyógynövényekkel és a falakon kívül találná magát. De a nehéz szíve olyan mélyre húzta, hogy úgy érezte, az megásta neki a sírját, még mielőtt elhagyta a testét.

Elméjét ellepte a szürke homály, lappangott,éhezett és szűkölt a gyomrában a rosszullét, és szüksége volt erre. Szüksége volt a testének kínjára, az összes jajveszékelésre, mert elvonta az figyelmét arról, mit szívében érzett. Loki ki akarta köpni azt a fekete kis galacsint a bordái közül, megszabadulni az üszöktől és fertőtől, ami úgy legyengítette, hogy jobban vágyta a halált, mint a szabadságot.

- Átkozott legyél, Odin fia - sírta, kezeivel végigmarkolva a szemei alatti gyenge bőrt. - Átkozott, nyavalyás...

Három nap és három éjjel telt el, mire Loki újra napvilágot látott. Három nap és hároméjnyi böjt és siratás.


Amikor előhúzták a sötét bőrkötegek közül a nap olyan magasan járt, hogy égetni kezdte a fűszínű íriszeit. Úgy hurcolták a földön kapartatva, mint a frissen levágott marhákat szokás, s gúzsba kötött kezeivel azt várta, hogy a sót ráhintsék a sebeire, s fellógassák a füst közé. S amit kapott, az rosszabb volt.

Baldr kifordult szemekkel feküdt a sárban, eltiport teste ócskán, mint egy rongybaba, úgy feküdt. Frigga fehér fátyolban zokogott felette, olyan volt a kép, akár rajz a kétségbeesésről. Loki szíve mélyre süllyedt az asszony láttán, ki úgy kapaszkodott legkisebb fiába, mintha az élete benne volna még, s csak aludna, mint egy pólyás gyermek.

Odin üveges szeme lepillantott a jötünre, nem kérdezett, csak az öklével kihasította Loki szemhéját. Az hátraborult, s bár nem sokat érzett, a jeges föld megrendítő ölelése felébresztette. Mint aki késekbe feküdt, úgy tört rá a hideg gyötrés.

- Halott - suttogta maga elé, mint aki most találkozott először a halállal. - Halott...

Egy pillanatig elhallgatott, majd mint akit vízzel forráztak le, felsírt a torka mélyéről, szemei előtt ezer és ezer holttest feküdt a csatatéren, köztük Thor, köztük Baldr, köztük ő feküdt maga éberen. Fülében paták dobogtak, torkában végigcsúszott egy éles tüzes vas, kezei között a levegő tűket szurkált felrepedező húsába.

Baldr, a jó, Baldr a naiv, Baldr, Baldr, körülölelő arany haja, nevetése, dicshimnusza, Baldr.

S mikor újra maga előtt látta a napot, Odin csizmája eleje belevájt az oldalába, ahogy az őrült király egyre nagyobbakat rúgott belé.

- Fattyú, kurva nemzette, fertő mocsok - kiabálta az öregember. - Te pusztulni való féreg!

Megállt egy pillanatra, összetört kicsit, kezei remegése alábbhagyott, ahogy beletúrt ősz hajába. Szeme lángolt, az összes ránc az arcán egy nagy vájatként fúródott arcába, akár egy megsebzett gilisztának. Loki tekintetébe vér tolult, gondolatai közé fájdalom.

- Holnap hajnalban tárgyalás lesz - dörgött Odin haragja, s Loki érezte, hogy csak a törvényeknek való behódolása miatt adott neki ennyi időt. - Délben kivégzés.

Loki legyőzöttként hajolt bele a feje alatt lévő sárba, nyüszítését és vérét elnyelte a jótékony anyaföld. Vicsorítva szorította a hányingerbe forduló gyomrát, s imáit elásta a föld alá a könnyeivel együtt.

Odin egy fehér fagyöngyöt dobott elé.


Baldr holttestén fagyöngyök.



 Jeges, puszta fagyöngyök.



Frigga hangtalanul lépdelt, akár egy szellem. Úgy is tűnt, akár egy szellem.

Haja őszbe vonult át, fehér volt akár a hó, szemei alatt vastag karikák lógtak meggyűrődött bőrén. Vörös volt az arca a sok sírástól, az írisze színtelenné fordult, s kezei remegtek, mint az ősz utolsó falevele az almafákon. A sátorba belépve a nő, bár majdnem a tetejéig ért, olyan aprónak és gyöngének tűnt, hogy Loki szíve majd megszakadt a látványra.

- Elvesztettem méhemnek gyümölcseit - mondta, s hangja alig volt több suttogásnál. - Egyik harcba ment valótlan célokért, másik túlságosan bízott az emberekben.

Arany szemeit Lokira vetve Frigga kereste a lelkét, hogy kitéphesse a helyéről. Lokinak nem volt szíve elmondani, hogy a lelke már rég nincs a helyén.

- Mily igazságtalan ez az istenektől - folytatta megtörten az asszony. - Én magam sosem hittem bennük, így büntetnek talán.

Loki Frigga arcára tekintett, nyelvén ott forrt a szó arról, hogy ő mennyit áldozott az isteneknek idejéből, hányszor hajtotta könyörgésre fejét, s hányszor talált süket fülekre a hallgatózó bálványok között. Szólni akart hitéről, s hihetetlenségének okairól, szólni a halál ügyéről, a gonosz világról. Szólni akart bármit, amivel enyhítheti az anya szívét.

- Te voltál? - nézett végül szembe vele Frigga, tekintetében kétség és harag.

Lokinak jól esett a kétely, és vájta a szívét a vád. Keze a gúzsba kötve markolták a sarat a térde alatt, ujjai között az kifolyt, mint Baldr vére. Azt kívánta, bárcsak igent mondhatna. Akkor jogos lenne bűnhődnie.

- Számít talán? - szólalt meg percek múlva. Frigga keze megszorult a teste mellé ejtve. - Nem számít. Odinnak biztosan nem. Holnap ilyenkorra már a fejem a kezében fog lógni trófeaként, s körbemutogat a főtéren bámészkodó, buta csürhe előtt. Ők éljenezni fognak, mert a herceggyilkos halott. Mindegy, mit mondd a tárgyalás, mindegy mit mondanak akár az istenek - hallgatott el Loki, szemeivel a földet pásztázva, majd újra Friggára tekintett. - A nagy uralkodó szereti mutogatni az áldozatai szenvedését.

Frigga arcán az undor megfeszült, kezeivel letörölt két kóborló könnyet szemei alól. Egyenesen állt, mint harcoló oroszlán, védte, mi övé.

- Odin nem rossz uralkodó - vágott vissza, Loki csak elmosolyodott.

- Csak egy rossz ember.

A feszültség úgy repedt meg kettejük között, mint gitárhúr a játékot ujjai között. Frigga nem lépett, pedig a jötün látta rajta, hogy pofonért nyúlna. Tekintetében órák óta először lobbant más, mint a bánat, s Loki örömmel látta, hogy ez a harag volt.

- S te bármivel jobb vagy, talán? - köpte. - Te, ki megtagadod egy gyászoló anyától egyetlen kérdésére a választ?

Loki nem szólt, Frigga pedig látva egyetlen céljának értelmetlenségét az ajtó felé lépdelt, szívében nagyobb sebbel távozva, mint amivel jött. Kezében a fagyöngy virágát gyűrögette.

- Egy nap, a Vallhala kapuiban megtudom - mondta, szemében könnyek gyűltek.

- Sosem mondtam, jobb lennék, mint Odin - szólt utána Loki, mielőtt az asszony elhagyta volna a sátrat. Frigga megtorpant, arcát oldalra vetette. - Ahogy sosem mondtam igent a kérdésre.

A szellem távozott, Loki szíve viszont ugyanolyan nehéz maradt, mint az apró térbe való belépésekor. Hajnalra már félig bolond lett a gyászba fulladva maga is, reggelre a kezei remegni kezdtek az alváshiánytól, s a tárgyalásra belépve az apró faházba, erőtlenül hullott térdeire a király elé.


Odin olyan öregnek nézett ki, mint a patakok kisodort apró kavicsai, s a sár, mi a gátat nyomja. Olyan öregnek tűnt, mint a messzi, nyugati szél, ki világ körül szaladgál körbe-körbe, míg elfárad, s újra kezdi. Olyan öregnek tűnt, mint egy kidőlt fatörzs, mire gombák másztak, hogy felemésszék, s olyan öregnek, mint a föld alól árvíz idején kisodródó szenes csontok. Öregnek tűnt, mint öreg csak egy ember lehet.

Rücskös kezeire hajtotta ráncos homlokát, ahogy a székében ülve Lokira letekintett. Gyermeknek érezte az magát, mint akit rajtakapott apja az étel megdézsmálásán.

Odin felemelte egyik tenyerét, Lokit a mocskos földre dobták, tarkóját a padlónak szorítva eresztették meghajlásra az uralkodó elé. A jötün a csizmája elé köpött volna, ha van elég nyála és ereje.

Asgard népe kíváncsian gyűlt a vádlott köré, szemükben harag, dac és bánat. Vádló közöny és gyűlölet.

- Azért gyűltünk ma össze, Asgard népe, hogy elítéljük Lokit, Laufey fiát, Jötünheimr jogos örökösét - dörgött Odin hangja. - Az említett bűne nem más, mint Baldr, Odin fiának brutális, könyörtelen meggyilkolása. Tagadod-e a vádakat, Loki, Laufey fia?

Loki szemébe könnyek gyűltek a haragtól, el tudta volna harapni ott helyben Odin torkát, ha elengedik. Ahogy felnézett az egyetlen szembe, ugyanezen érzelmeket látta tükröződni, s megrendült magától egy pillanatra.

- Igazán kíváncsi vagy szavamra, öregember? - sziszegett Loki, s folytatta, mielőtt Odin válaszolhatott volna. - Elmondom hát, elmondom a vágyam és a tetteim. Bűnös vagyok rossz ember szerelmének elrablásában, bűnös vagyok olyan gyilkosságokért, miket te nem érthetsz meg. Bűnös vagyok a népem elárulása miatt, s bűnös még sok másért, miért lelkem remeg, kezem szennyes. De nem vagyok bűnös egy ártatlan gyermek torkának metszésében, s bárcsak az lehetnék, hogy elmondhassam, én voltam az, ki ily szenvedésre kárhoztatott téged, a nagy Odint, a Mindenek Atyját, kinek kezéből arany hullik és bort pisál. Bárcsak most az egyszer ne hazugság lenne az, hogy igen, ezerszer is én tettem.

A teremben csend lett, Odin haragja gyülekezni látszott, tekintete üres ködbe fulladt.

- Vigyázz a nyelvedre, jégfattyú, tudd, hogy hol a helyed - bömbölt az asgardi, Frigga mellette becsukta szemeit.

- Talán a nagy király, a félelmek nélküli ember megijedt szavaimtól? - nevetett keserédesen Loki, fejét még inkább belenyomták a sárba az arca alatt.

Odin felállt a székéből, indulata végigfutott az egész gerincén, megállva az ujjai hegyénél, szinte lángot szórt. A verejték az arcán utat vájt magának a ráncok között, ahogy Odin ordított.

- Talán félelem nélküli embernek látszom, de te, fiú, csak egy értelem nélküli gyermek vagy - köpte Odin, s Loki még jobban felnevetett.

- Ó, a félelem nélküli emberek megijesztenek engem - nevetett. - Tőled csak rosszul vagyok.

Loki nem is érezte az első ütést, csak az utóhatást, a feszítő fejfájást a koponyája tövében és a fémes ízt a szája szegletében. Frigga a ház falait kezdte bámulni. A terem felmorajlott, ahogy a jötün fülébe vér áramlott.

- Tagadod tehát, hogy fiam életét te vetted el, kutya? - emelte fel újra hangját Odin.

Loki remegve nézett fel az előtte álló megtört királyra. Arcáról eltűnt a mosoly, arcáról eltűnt a bánat.

- Tagadom, s halálom pillanatáig tagadni fogom - köhögte Loki, arca előtt vértócsa. - Tagadom, mint te elsőszülöttedtől a szabadságot, tagadom, mint anyja tőle a szeretetet, tagadom, mint Baldrtól a kegyetlen valót.  Kezem a tett idején láncba verve pihent, ajtóim előtt őrök.Tagadom, tagadom, tagadom.

Odin rúgott belé még egyet, majd arcát kezei közé csippentve felemelte magához Loki tekintetét.

- Nevét még egyszer az orcádra ne vedd - szorította fogai között a szavakat, s utána a néphez fordult. - E férfi itt boszorkányságot űz, érti a növények beszédét, bódít és elkápráztat. Nem lehet nehéz dolog neki a keresésben lévő férfiakat egy pillanatra megzavarni, hogy gonosz tervét véghezvigye. Mit mondd hát a nép, bűnös a vádlott?

S Loki érezte felmorajlani a tömeg gyűlöletét, bugyogott, mint a pokolban a sikoly, s fák között a patak vihar idején. Csapzott szavak, nyálas és könnyel teli kiáltások ítélték halálra az ifjú herceget, s Odin hóhérfejszét fogva rángatta Lokit a hajánál fogva a főtér közepére, egyenesen az istenek színtere elé, hogy mindenki rávethesse a gyarlóra a tekintetét, ki kíváncsi lehetett.

- Én, Odin, Bor fia, Asgard jogos uralkodója, az istenek szeme előtt ezennel halálra ítéllek téged, Loki, Laufey fia - harsogta Odin, ahogy a fekete hajat csomóba fogta, a jötün szemébe a fájdalomtól könnyek szöktek.

Loki vergődött, mint egy fulladozó hal a part szélén a szorításba, ruhája sárba fulladt, arcát vér és mocsok keretezte.

- Az istenek ítélkezzenek rajtad tovább - mondta, s pörölye magasra lendült.


Fehér fény szivárgott Loki előtt. Harsonák és mennyei kiáltások hada, egy lónak a nyerítése és tűz, tűz mindenütt.

A szorítás enyhült, s ő a földre hullott elernyedt falevélként. Érezte, hogy a vére elkezd folyni az ereiben. Ilyen lehetett a halál?

Szemei előtt vakító karikák gyűltek, s oszlott a tömeg, a főkapu irányába elkezdett szivárogni. Loki összeszedve az erejét, a könyökére támaszkodva felnézett a vasfalak között átlépegető hátaslóra. Hátán teher feküdt, a tehernek szőke haja végigomlott a lágy sörény között, erőtlen kezei bizonytalanul kapaszkodtak a kantárba, s a kék szemek megrémülve pillantottak a jötün herceg kivégzője felé.

Thor, a nagy herceg hazatért.