medfølelse. - feil

7. fejezet - feil.

Utolszor mesél a tél végi szél, mert senki nem hallgat reá.





Három nap múlva Baldr ételt hozott neki. Loki egy öreg nyárfánál ült, napok óta járt a patak mellé, mert megnyugtatta. Azt hitte, hogy tőle befagyott a pillanat, s nem napok telnek el, csupán pillanatok, percek, s az idő, amit távol tölt az értelemtől, nem is annyira hosszú. Baldr bizonytalanul figyelte, apró kezeiben a fatányért tartva sajtot, sonkát, s egy kevés kenyeret kínált. Loki üres szemeivel végigfuttatta tekintetét az egész lényén. Baldr, a jó, mondták. S tényleg annak tűnt, felkínálva azt a kevés ételt a rabszolgának, ki másik nép, az ellenség sarja volt.

- Miért hozod ezt nekem? - kérdezte Loki, hangjában érdeklődés, de leginkább csak közöny. Valakihez beszélnie kellett, ha még pár napig néma marad, talán megbolondul. - Nagy atyád megparancsolta talán, tartsd életben a zsákmányt?

- Te is csak ember vagy - tolta elé Baldr, miközben a térdéhez ült. - Enned kell.

- Szánalom, tehát - fordult el Loki, a gyomra összeszorult az étel látványától.

- Együttérzés - mosolyodott el Baldr, s ez a meg nem értettek mosolya volt. - Thor nem értékelné, ha hagynálak elvesződni.

Loki magához vette a kenyeret, tört belőle egy darabot, s a szája elé tartotta. Meleg volt, puha a keze alatt.

- Hát ily nyilvánvaló - suttogta a jötün, szemével kerülte a fiút.

- Csak annak, ki ismeri bátyámat - rázta meg a fejét Baldr, ujjait összefűzte, majd szétbogozta. Thor is gyakran csinálta ezt, amikor idegesség járta át a porcikáit. - Apám nem látja át a tapintatot. Neki csak a szavak, még inkább a tettek számítanak.

- S neked? Te gyengédségben nevelkedtél, te tudhatod a talányt - vetette rá Loki a tekintetét, s Baldrben megfagyott a vér az átható pillantásoktól. - Megtanultad, hogy a titkok a fontosak, bizonyára így volt. Mert mérget lehet belőle facsarni, aranyat fejni és tudást. Zsarolni jöttél ide, ifjú gyermek?

Baldr hátrébb húzódott, kezét a hideg talajba fúrta, a hó égette ujjai végét, s szemét a hűs patak szele. Loki megfélemlítőn hajolt felé, de tartásában volt valami visszafogott is, mint egy sértett állatnak, ki bármikor készen áll a szökésre.

- Tudást hajszolnál, mit majd javadra fordíthatsz talán? - villantotta meg fogát Loki, veszélyt, bajt szomjazott. - Kicsiny gyermek, ki átveszi bátyja helyét, alig ember még. Odin büszke lenne rád, ha hősként tálalnád neki mocskos rejtélyünket, oly fiatal, oly leleményes, mondaná.

- Nem vágyom efféle dicsőséget, Laufey fia - vágott vissza Baldr, szemében tűz lobbant. - Csupán bátyámnak szeretnék kedveskedni. S mivel te is csak ember vagy, nem mint a mondák szerint, egy óriás szörnyeteg, úgy hiszem megérdemelsz egy lehetőséget, hogy bizonyítsd magad.

Baldr felállt a helyéről, lábával közelebb tolva Lokihoz a tányért. A hideg hóban nyomot hagyott a lépte, ahogy elsétált a falu felé. Loki sokáig gondolkozott még magában, szemében irgalmatlan harag, kezét átfogta a remegés. A hó idővel befedte a kenyeret.



Hideg volt, szeles, de csendes fedte a tájat. Loki emlékezni akart, s nem emlékezett semmire. Akarta, hogy a régmúlt idők képei torlódjanak elméjébe, érzések, illatok, egy nő nevetése, néhány gyermek kacagása.  Akarta, hogy eszébe jusson kedvenc játéka, vagy hogy mi volt a neve az első lovának. A ruháját milyen anyagból készítették az asszonyok, mikor még alig ért a combjukig, hogy kezét körbefonja rajta támaszkodás gyanánt. Emlékezni akart.

Semmi.

Puszta, üres jég és sodró közöny. Ennyi volt csupán minden gondolata, meg apjának érdes keze, ahogy a tarkójához ér. Néhány könyvnek a dohos szaga, és zöld, zöld, zöld homály.

- Régen ide jártak le játszani, Thor meg a többi gyermek - szólt Frigga, néma lépései fel se keltették Loki figyelmét.

A  nyárfának döntve hátát figyelte a befagyott patakot, épp csak annyira volt vastag a jég, hogy ne törjön be a levegő lapítása alatt. Frigga a tájhoz öltözött, jég kék ruhája a földig ért, rajta szürke szőrme, talán egy farkasé lehetett egykor. Hajába ezüst csatokat tűzött, s az így is a derekáig ért. Loki szerette volna, ha hasonlít az anyjára, de Loki nem emlékezett.

- Alig lehetett megkülönböztetni a többi szőke hajkorona között - mosolygott a nő. - Csak ha jól figyelt az ember, akkor látta, hogy a kiállása más. Thor sosem görnyedt, magasan a többiek felé hajolt.

Frigga összefűzte a kezét, a fehér hó lágyan terítette be ujjait.

- Aztán egy napon megtört lett, egy kicsit keserű. Nem mutatta, de egy anya ezt megérzi - mosolyodott el bánatosan a nő. - Azóta sem láttam még egyszer igazán mosolyogni. Egészen az elválásunkig nem láttam.

Loki ekkor felnézett az asszony arcára, évektől gyűrött, de gyönyörű arcán nem volt helye bánatnak, csalódottságnak, mint ahogy azt a jötün várta. Csak egy beletörődött, jólelkű mosoly látszott telehintve hópihével.

- Én nem... - próbált Loki valami magyarázatot kinyögni, de Frigga félbeszakította.

- Nem ellenzem - szögezte le a nő. - Nem is támogatom, mert tragédia ez, gyermekem. Nem lesztek örökké boldogok, jobb ha tudod. Egy nap visszajön, megtörten és betegen, s akkor vége lesz. Vagy egy nap visszajön, felelősségtől meggyötörten, hogy elvegyen egy fiatal leányt. Vagy egy nap már nem jön vissza.

Loki összeszorította a száját, de Frigga lehajolt, kezét az övére simította, s egy levelet nyomott közé. Loki lenézett a gyűrött papírra, a rúnák feketék voltak, elmosódott a legtöbb, de olvashatósága kétségtelen volt.

- Odin fél szemére vak, a másikat pedig kivájták neki a harcban- simított végig Loki arcán gyengéden a nő, majd mosolya bánatba fulladt. - De nekem meg fog szakadni a szívem.

Loki kapkodva szedte szét a levelet, kezével remegve simította ki a gyűrődéseket, ahogy a lábán kiterítette a papírt. Rövid, tömör írás volt, de egy hete az első szavak, amiket Thortól kapott. Észre se vette, Frigga mikor tűnt el mellőle, csak olvasta az elé tárt sorokat.

Surtur hátraszorult a völgyek közé. Frey csapatai csatlakoztak hozzánk. Fogytán az élelem és a víz, s a hideg minden harcost megszorít, de már közel a nap, hogy hazatérjünk.

Loki néma arcát vörösre csípte a szél, miközben a délután hátralévő részét a folyó mellett töltötte, kezében a papírdarabot szorongatva. Az elmúlt hét is végtelennek tűnő körforgásnak tűnt, s a közelgő nap ígérete nem gyújtott elég reményt elfáradt szívében.



A kilencedik napnál járhattak, mióta Thor elindult csatába, Loki pedig egyre fogyott. Fekete szőrmével borítva lassan egybefonódott a kinti tájjal, sötét humusszá vált volna, ha a lelke elhagyja testét. A fagyöngy feje felett néha lepotyogott az ölébe, mintha gyógyítani szeretné a megsebzett szívét.

Kezében Loki egy könyvet tartott, Thor szobájában találta a kis kötetet, különböző ősi gyógyító módszerekről írtak benne. Thor sosem lapozta fel, mert az oldalak között finom por szállt fel, a papirusz öreg illata befedte Loki ujjait. S milyen furcsa volt kezében tartani, tudván, hogy ahhoz tartozott, kihez szíve vágyott.

Loki felnézett a távolba, a patak fagyott tetején gyermekek szaladtak játszani, néha el-elcsúsztak a szilárd jégen, s nevetve ugrottak újra talpra, hogy tovább kergethessék egymást. Loki szíve összeszorult, de szeme nem mutatott mást, csak kínzó közönyt. Baldr szerint egyre vesztett a fényéből.

A fiatal gyerek minden nap hozott Lokinak ételt, hol elfogyott, hol nem. Legtöbbször Baldr addig vele maradt, amíg le nem tuszkolta magába az íztelen falatokat, mert túl jeges volt ahhoz, hogy érezhető legyen.

Baldr tényleg jó volt, szerény, kicsit naiv. Gyermek. Megvolt benne a fiatal szívet körülölelő bizonyítási vágy. Tökéletes kívánt lenni. Sokszor hallgatta, ahogy Loki felolvasott neki, tanult az ősi jötün mondákból, s volt, hogy csak néma társaságot adott a fekete hajúnak. Loki Thort kereste benne, s Thor benne volt igazán, kifordítva, meghajlítva, de ott bújt a mozdulataiban, a nevetésében, a szomorú szemekben, amik a fák között az őzeket nézték. Baldr jó volt hozzá.

S egy nap Baldr levelet hozott, a második hét első napján remegve adta át neki a papírt, s Loki háromszor fújta ki a levegőt, mire széthajtogatta a gyűrődéseket.

Este jöttek, mint a vihar, körbefogták az embereinket. A legtöbbet lemészárolták, mint a marhákat. Aki nem halott, az megsebesült. Aki megsebesült, az néma. Nincs morál, nincs akarat. Hamarosan hazatérünk.

Loki nem szólt, arcán nem volt fájdalom, nem volt semmi, csak közöny. Baldr elvette tőle a papírt, a fehér ujjak közül olyan könnyen siklott ki a papír, hogy a fiú attól félt, a jötün szíve megállt. A fakó szemek végül ránéztek, egy halvány mosollyal köszönetet árasztott a fáradt arc, majd Loki felállt, s hangtalanul elsétált Baldr aggódó tekintetétől.

Baldr nem ment utána, pillanatokat töltött el maga elé bámulva. Nem ment utána, mert nem értette meg ezt a fajta fájdalmat. S talán, ha kegyesek voltak az istenek, soha nem is fogja.


A harmadik héten Loki újabb levelet kapott, egy gyönge, szőke hajú leány hozta neki, szemeiben a kíváncsiság mellett a kínzó zavar kavargott. Loki szinte égetve kapta ki a kezeiből a papírt, s szíve összeszorult, amikor az írásban nem a megszokott mozdulatokat vélte felfedezni.

A szeme végigfutott a szikár sorokon, keze egyre inkább remegni kezdett, pedig a kezdődő tél legmelegebb napjai köszöntöttek be. Maga elé ejtve kezeit rémülettel nézett maga elé. Torkát egy régen elfeledett kétség kezdte gyötörni, levegőért kapkodva markolt bele a maga mellett lévő hókupacba, hogy arcát abban lehűsítse.

Laufey halott. Ezt üvöltötték a sorok, éljenezték, kiáltották olyannyira, hogy Loki belesüketült. A szemei előtt pacává váltak a hó alól kibújó földdarabok, a fülében győzelmi harsonákként sípolt a vére. Dobogott-dobogott az ezernyi pata az elméjében, s hányingere támadt a gondolataira.

- El kell szabadulnom innen - suttogta magának, csak hogy biztos legyen a határozásában.

Egy helyben gondolkodva ült, figyelte a lemenő nap fényében ahogy a sugarak eltűnnek egy utolsó simítással a hó tetejéről. Nem mozdult, bár szaladnia kellett volna.


S ott állt a nagy király ellen, a dicsfénybe burkolt apró kis házikó falai között, az égő parázs arany palástjába burkolva tekintett a nagy uralkodóra, kinek népe felelőssége elemésztette boldogságát. Loki megtörve állt mindaz előtt, amitől rettegett.

El kellett volna szöknie, érezte az ereit robbanni az alkarja tövében, de tekintete dacot mutatott csak, olcsó, álnok akaratot. Nem jutott volna messzire. Az őrök a kapuknál levágják.

És nem lett volna hova mennie.

- Laufey fia - nézett rajta végig az öreg Odin, kezei úgy remegtek, mint egy halandó öregemberé. - Meglep, hogy nem szökés közben akadtunk rád.

- Nem látom a menekülés okát - hazudta Loki. Hogyne látta volna. Itt már nem volt biztonságban.

Odin összefűzte maga előtt két tenyerét, megtörtnek, fáradtnak tűnt, mint a vihar közepén álló árva fák. Haja őszbe borult, ráncai eltakarták a szemei sötétjét, bundái jótékonyan takarva lógtak a csorba testen.

- Ha megöletlek, hát enyém Jötünheimr, s benne minden ember, állat, növény és föld - dörögte Lokinak, aki ettől a mondattól összeszorította hegyes fogait. - Szánakozásom az, mi még életben tart.

Loki arcán gyűlölet futott végig, amit csak az láthatott, aki alaposan figyelte a fiatal jötün minden rezdülését. Ez nem olyasfajta düh volt, ami mélyről tör fel, nem elemi ösztönös, nem az ember ellen szólt. Az értékeket, a tapasztalatot gyűlölte Loki, mely azt tanította Odinnak, hogy az emberi élet ily egyszerűen eltörölhető, következmények és minden gondolat nélkül.

- Ha úgy hiszed, bölcs király - sziszegte a jötün, s erre Odin is felkapta tekintetét -, hogy úgy minden gondod megoldódna, hát tévedsz.

- Miről szólsz? - dörgött az asgardi.

- Helblindi, a dicső visszatér Laufey halálára, s nagybátyám óh, a trónra szomjazik. Býleist gyermek még, gyönge és könnyen irányítható, de Ymir vére. Közös velem, közös apámmal, közös a családommal - lépett előrébb Loki, kezét a drótbilincs megfeszülve tépte a húsát. - S, ha úgy hiszed, trónjukat oly egyszerűen feladják, mint árulónak ócsárolt atyám, kinek több ész jutott ajándékba, mint a rokonainak, tévedsz, öreg bolond.

- Hogy van bátorságod így beszélni velem, fattyú gyermek? - vágta pofán Odin a fekete hajút, kinek vére kiserkent a száján.

- Jötünheimr trónján sose fog asgardi ülni, mert vagy lázadást szít a nemesi ösztön, s nyer, vagy elsorvad az vele egész nép - vicsorgott Loki, kezei remegtek a feszült dühtől. - Ha úgy kívánsz, vedd el az életem, de ott lesz még az utadban száz másik romlottabb trónbitorló.

- Hordd el magad innen, mielőtt azonnal le talállak vágatni az éles nyelveddel kezdve - dörögte az asgardi, s katonákért hívatott, akik a vállánál fogva rángatták ki a tombolni vágyó jötün herceget.

Loki minden porcikája izzott, le akarta harapni Odin kezeit, hogy többé ne érhessenek gyenge húsához, s utána lenyelni minden porcikáját, hogy nyoma se maradjon életének ezen a földön.
S remegve esett be az ócska sátorba, amit neki állítottak cella gyanánt, mert hasztalan vendég lévén nem volt más, mint egy bűnöző, kit vére pecsételt bűnhődésre.